utolsó fejezet
2009.11.20. 15:47
Sokat szoktam álmodni, és ez is valósnak látszott. úgy gondoltam adok az álmainak egy utolsó esélyt. megálmodtam, h megirtam és sikere lett, majd hogy elküldtme neki, és valahogyan igy esett meg a dolog. hát elküldtem neki... most pedig elmesélem az utolsó fejezetet...
*
- Ha meggondolod magad hívj!- tudta Fanni is, hogy nem fogom. Még is megadta az esélyét, hogy kimozduljak . A főtér felé vettem az irányt, és egy villamos suhant el hirtelen előttem, amin nekem is rajta kellett volna lennem. Fájt a fejem, és a fogam helye ; jó lett volna minél hamarabb „otthon lenni”. Vártam és nézelődtem. Halovány köd fátyol borította be a főteret. Alig sétált valaki az utcákon. Annyira kivolt halva eme nemes vidék, hogy még a villamoson is csak 4en utaztunk. Kicsivel többen, majd kevesen lettünk ahogy elértünk az egyetemig. Magamba merültem, és azon gondolkoztam : Tényleg szükségem van a bálra? Biztosan ezt szeretném, egyedül?! És ahogy a gondolatok kavarogtak, és újabb gondolatokat szültek ; le kellett szállnom.
Ismerős környék amin 4 éve nap mint nap átmegyek. Azt hiszem csukott szemmel is végig tudnék rajta menni.
Ahogy felpillantottam, egy ismerős arcot láttam meg. Mosoly ugrott az arcomra, és majdnem köszönő szó hagyta el a számat, amikor meghallottam az Ő hangját. Ott álltam tőle 2 méterrel, és földbe gyökerezett a lábam. Csak néztem, és nem tudtam mit tegyek. A barátra pillantottam, és valami megmondhatatlan dolog elindította a lábamat. – NE arra a másik irányba!!!!- ordítottam magamban, és még is felé tartottam. Szinte még bocsánatot is kértem, ahogy egy jól nevelt ember teszi, ha elmegy a másik mellett és véletlen hozzá ért. Majd rohamléptekben, hátra sem pillantva csak mentem előre. Nagyon gyorsan vert a szívem, és nem tudtam mit évő legyek. A legközelebbi padot céloztam meg és ültem le.
Hogy miért ne kérdezd, de felhívtam a barátját : vajon látott, és észre vett? – ekkor láttam hogy ő is hiv. tudtam, hogy elrontottam, és tudtam h nem így kellett tenni.
Félve hívtam vissza, hogy ugyan mit fog mondani. Jogos volt a kérdés, és a szemre vetés. Nem tett semmit, amiért ezt érdemelte volna. Nem tudtam mit mondani, csak megkérdezni hogy van ma, és ráér –e az esti további szakaszában ?! A nemleges válasz már megszokott, hiszen tényleg sok dolga van. Tanulnia kell, és bizonyítania ; most ez a legfontosabb a számára!
Letettem és csak magam elé bámultam. A szívem még mindig vert, és a nyakamon éreztem ahogy az élet lüktet. Könny szökött a szemembe, és éreztem indulnom kell valamerre. Lehajtott fejjel sétáltam a koliig, majd a rideg folyón keresztül a szobámig.
Üres volt mint általában. Becsuktam az ajtót, levettem a táskát és kabát amit egy laza mozdulattal az ágyra hajítottam. Leültem a laptopom elé, felpillantottam a falamra, és hirtelen kibukott minden. Úgy éreztem teljesen rám tört. Ha sírni nem is sírtam, csak egy darabig zokogtam. Nem tudom miért rontom el mindig, miért tudom utólag mi lett volna a helyesebb döntés ; melyet ésszerűségből tenne mindenki. Még is a szívemre hallgatok és az érzésekre ; pedig tanulhattam volna már hibáiból.
Pokoli volt az a fájdalom amelyet a sírás okozta fejfájás lüktetően magával ragadott. Az egész testemben éreztem a pulzusom, és minden porcikám összerezzenését. Hiányzott mindenemnek. De legfőképpen a lelkemnek…
Próbáltam követni, a még most is a fülemben csengő szavakat : amit édesapám mondott ha nem bírtunk már aludni : „Fordulj a fal felé és aludj!” – mintha az olyan könnyen menne. Hónapban mérhető azon esték száma, melyeket rosszul élek meg. Maga a tudat hogy még egy ilyen vár rám, és a még mindig meglévő fájdalom mely a testemet járja, nem nyújtott túl sok vigaszt.
Behunytam a szememet, és már láttam a vásznat. A kedvenc jelenetek játszódtak rajta, amelyeket most tudok igazából értékelni. Nagyon nehezen aludtam el, és minden pillanatot órának éreztem.
*
Az egész délutáni készülődés meghozta gyümölcsét. Ott álltunk az egyetem előtt, szép ruhában, magas sarkúban, tökéletes sminkben és hajban. Mintha mindenkit beszórtak volna szépség porral. Úgy mosolyogtunk mintha a diplománkat vennénk át, és csak rólunk szólna az este. Az ideiglenesen mellém vergődött fiút, tudtam hogy valahonnan ismerem. Arra éppen elég volt, hogy ne egyedül menjek be .
Párral érkeztem egészen az előtérig, és egy laza hátat fordítással valahol a ruhatárnál hagytam. Hamar feltalálta magát nem kell félteni, és a mi kezünkben is volt már egy pohár pezsgő.
Kis csoportban álltunk be, és próbáltuk kiszúrni a tömegből az ismerősöket, és természetesen a ruhák. Fid res - fodros, kockás és rózsaszín, hagyma alakú, és hamupipőkés. Minden és mindenki szerepeltette magát. Annak ellenére, hogy a meghívó aljára nem kímélve a festéket oda írták : hogy megjelenés alkalomhoz illő ruhában ; voltak farmer nadrágos fiúcskák.
Nagyot nevettünk a keresd a párját játékon, főleg amikor találtunk is. Érdekes volt ugyan azon ruhát más színben és főleg méretben látni. Ők is meglepődtek amikor találkoztak, de mi jót mulattunk a hátsó sorban.
Ámulattal néztük végig a nyitó táncot, de csak is a fiúk miatt akiket ismertünk. Ki nem nézné az ember belőlük, hogy tudnak ilyet csinálni. Mindenki vissza emlékezett a szalagavatós táncára, amelyen mi is ilyen szépen néztünk ki. Annyira igazából nem voltak szépek, de mi is pirosra tapsoltunk a tenyerünket, hogy ők még egyszer előadhassák amire oly sokat gyakoroltak. Itt már megengedettek voltak a kisebb bakik. Valahogy emberibb volt, és talán pont ezért tetszett annyira. Hivatalos megnyitás, és a megfelelő protokollok után, úgy döntöttünk jöhet a második pohár pezsgő. Hosszú sor kígyózott a büfé előtt, de hősiesen végig vártuk. Kértünk és kaptunk. Ilyen egyszerű az élet is. Ha teszel azért, hogy eléd ; teljesül akaratod. Talán beillene a régi dakota közmondások közé, pedig csak konklúzió volt.
Pohárral a kezünkben táncoltunk jobbra, és balra ne hogy túlzásokba essünk a mozgás terén. Nem kerestem egész este, csak reméltem hogy felbukkan valahol. A srácokat szúrtam ki, akik miatt pirosra tapsoltam a tenyerem csak hogy még egyszer táncolhassanak. Integettem és vissza intettek. Szerintem tisztában voltak vele, hogy a magas sarkú nem az erősségem, és hozzám sétáltak. Körbe dicsértük őket, mert tényleg megérdemelték. És ennél jobban sose néztek még ki. Csak úgy beszélgettünk, amikor egy Hungária nóta ütötte meg a fiúk fülét. Próbáltunk ellenkezni még is egy tánc lett a vége. Amelyet követett még egy, és még egy. Azt hittem nem unják meg, de szerencsére elfáradtak.
Nőből vagyunk, ezen felbuzdulva kértük meg a fiúkat, hogy hozzanak nekünk egy harmadik kört. Nem örültek neki túlságon, de amikor az ingyen sört szóba hoztuk készséggel mentek sorba állni. Azt hittem őt látom. De elvesztettem a szemem elöl, és talán nem is ő volt. – Minden rendben?! – hangzott a kérdés jobbról pedig a balomon álltak. Megráztam a fejem és vissza csöppentem a mulatságba. Hangzavar és táncoló emberek, nevető és csókolózó párok. Hirtelen nem volt kedvem maradni. Legszívesebben felkaptam volna két marokra a szoknyámat, és rohantam volna a főbejáratig. Szomjas voltam és fáradt, rám tört a hiány érzet és megakartam szökni. Eltűnni egy pillanat alatt.
Mély levegőt vettem és kellett valami nyugodt pont. A falat kezdtem el nézni, és számoltam a csempéket. Az mindig megnyugtat, mert állandóságot fejeznek ki. Kibántana manapság egy csempét?! A többiek nem kérdezték, de szerintem sejtették hogy rám tört valami. Tudják h kis idő alatt elmúlik csak hagyni kell… hagyni kell…
- A pezsgők! – szólt az egyik fiú. Folyékony és inni lehet, erre van szükségem. Megfordultam és ott állt előttem. Kezében két pohár pezsgővel és a mosolyával. A szeme pont ugyan úgy csillogott, mint amikor először láttam. A gödrök ott gömbölyödtek a szája szélén, és csak arra várt, hogy az én arcomon is mosolyt látott.
Nem tudtam mit tenni. Ott álltam előtte. Elmosolyodtam és elvettem a pezsgőt. Majdnem hogy egy húzóra megittam. Talán egy kortyot hagyhattam az alján, és csak egy hogy vagy jött ki a torkomon. Nem kellett jobb kezdet egy beszélgetéshez. Szinte megszűnt a külvilág és beszélgetni kezdtünk. Hétköznapi általános dolgokról. Sztorizgattunk és viccelődtünk. Mosolyogtunk a többieken és olyan volt minden mint az elején. Nem volt tétje, és nem akartunk semmit. Csupán egymás társaságot élveztünk ahogy egy ilyen rendezvényen lehet. Táncoltunk párat egymással és mással, de azt hiszem főleg egymással.
Éjfél felé járhatott az idő, és csillagos ég adott édes álmokat Debrecen lakóinak. Az egyetem előtt álltunk, és csak a csillagokat néztük. Először álltam úgy mellette, hogy nem akartam vele újra kezdeni. Hogy nem a jövőn gondolkoztam, hogy melyik pillanatban mit kellene tennem ; csak álltam és gyönyörködtem a látványban. Nem fáztam, de ez csak a pezsgő miatt volt így, még is egy kicsit hideg volt. Összerezzentem és észre vette. Sokat dilemmázott rajta – láttam- hogy mit tegyen, de végül is még is átölelt.
Néha jól esik a csend, még nekem is. Csak nézni és gyönyörködni. Érdekes most nem jelent meg a vásznamon semmi. Valami rá vonzotta a tekintetemet. Ahogy ránéztem engem nézett. Elmosolyodtam és csak azt érzetem újra úgy csillog a szemem, mint amikor először mondtam neki : Szeretlek! Nem mondott és nem mondtam semmit. Csak néztem és mosolyogtam. Nem kell több egy őszinte pillantásnál, főleg ha a másik ismeri szíved legmélyebb titkát is .
Lehettek órák is, de szerintem csak két percben mérhető a pillantásaink megunhatatlan hosszúsága. Levette derekamról a kezét és szembefordított magával. Nem tudtam mit akar, és már a reményeim is meghaltak, szóval csak engedtem. Még is csak ő az idősebb, felnőtt anyukája van csak tudja hogy mit akar. A földet nézte, majd a szemem, és nagyon kereste a szavakat. Próbáltam elkapni a pillantását, hogy lássa, nem kell mondania semmit… ez a pillanat így csodás.
- Nem tudom mondhatom e, de kezdjük újra ! – a cipő nem engedte, hogy elesek, de megingott egy pillanatra a lábam. Nem hittem volna hogy jól hallok. Hogy ezt tényleg ő mondta. Meg csíptem volna magamat, de éreztem hogy hideg van. Nem tudtam mihez hasonlítani. Mintha a legnagyobb álmom válna valóra egyetlen egy mondattól.
Nem tudtam mit mondani, csak ott álltam előtte. A kezemet fogta és a szemem nézte. Felemelte az államat és hirtelen elkomorodott. – Néztelek ma este, ahogyan nevettél és a többiekkel voltál. Vidám és boldog voltál, olyannak láttalak mint régen. Régen láttalak őszintén mosolyogni és talán ez kellett hogy rám törjenek az emlékek. Ott voltál a terem másik végében, de másra mosolyogtál és másra nevettél. Rosszul esett, pedig nincs rá jogom. Nem akarok fejest ugrani ebbe az egészbe mint az elején. Adjuk meg a módját, lassan szépen, hogy mindenki tudja csinálni a dolgát. – csak néztem és éreztem csillog a szemem, és hosszú idő után, most nem mozgott az orrom amikor vele voltam. Megnyugodtam mellette, és repdestem az örömtől. Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam . – Holnap találkozunk ? – kérdeztem mosolyogva. – Hívj fel ha felkeltél! – bólintottam én is, és integetve megkerestem a többieket.
A folytatás rejtély és csupa talány. Ok okozat és egy jó adag románc. Soha nem tudjuk meg mennyit jelentett számunkra valaki, csak mikor végleg elveszítettük egy élet hosszára.
csak 1 sms...
2009.11.04. 18:00
Lent voltam a friss levegőn. Kimondottam kellemes időnk volt este. Eső utáni kitisztult és friss levegő, kicsit csípett ahogy novemberben illik. Lassan 6 óra közeledett amikor megkezdi tudásának számon adását. Úgy gondoltam, nekem jól esne ha ő írne egy „sok sikert” SmS-t : ) némi dilemma után, úgy véltem ez is egy jó döntés lesz… illetve csak reméltem !
„Sok sikert a Zhhoz ;)”- megírtam és még 6 előtt elküldtem. Vártam egy kicsit, hát ha vissza ír, majd a ZH javára, lemondtam a válaszról. Majd ha ki jön …
szia...
2009.11.04. 15:15
Említettem már a varázslatot ugye?! (tessék vissza olvasni ; ) ) teljesen véletlenül tekintettem le a jobb alsó sorba, a dátum fölé. Igen, igen az óra volt az. 15:15 kereken pontosan. Úgy gondoltam ürügynek tökéletes lesz.
Megnyitottam az ablakát, és rá írtam. „Szia!”- remélem hogy elfoglalt, vagy valami hiba csúszik a gépezetbe, és nem fog vissza írni. Nem így történt, de ennek akkor nem örültem. Csak egy fellángolás volt, hogy ráírtam, és már nem is voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Nyugtattam magam azon gondolattal ; miközben hogy léte felöl érdeklődtem. Ha ő rám írt, akkor én is megtehetem. Nem?!
Zh-ra készült, így gyorsan próbáltam beszélgetésünket rövidre zárni. Sok sikert kívánva neki, minnél hamarabb próbáltam tovább állni, hogy tényleg ne érezze rá akartam szállni. Már el is köszöntem tőle, mikor megkérdezte velem mi van. Kicsit melegség öntötte el szívemet, hogy érdeklődik irántam, majd kaptam jobbomról a hideg zuhanyt : „csak illedelmes”. Nem tudom mit higgyek, és talán most nem is kell. Gyors válasz után, tényleg hagytam tanulni. Fontos Zh-t írt, és ténlyeg tanulnia kellett.
Bezártam az ablakot, és nem tudtam eldönteni, jól cselekedtem e. Nem illik minden dolgot megbánni. Így ezt most felvállalom, hogy jól cselekedtem : )
varázslatos teli hold
2009.11.03. 22:45
Mi nők már csak ilyenek vagyunk. Tényleg hiszünk a tündér mesékben. Tényleg el hisszük, hogy a varázs létezik, és ha tényleg szeretnék valamit akkor az megtörténhet : egy csoda által. Ezért szeretünk a hulló csillagok után kívánni, ha egyszerre mutatja az óra az időt ( 03:03 ; 22:22), a szél erejében – mert ha fúj a szél sok minden megtörténhet-, vagy éppen a teli hold varázsában hinni.
Sok filmet nézek mostanában. Szerintem az elmúlt fél év alatt annyi filmet néztem, mint az előtte lévő négyben. A legutóbbi film ami kicsit megnevetett : Vigyázz mit kívánsz! Egy lányról szól, aki 17 éves tinédzser ként megálmodja a jövőjét, a gimi leghelyesebb fiújával. Csodás karriert ír magának egy házi dolgozatban, ahol a fiú is nagy karriert csinál. Éppen Hold Fogyatkozáskor kívánja, hogy minden a leírtak alapján történjen : csillag fénylik, az éjjeli eget nézem, minden úgy legyen amit kívánok megtörténjen. Jót mosolyogtam rajta, és megnéztem a filmet. A végén persze hogy megtalálj a gimi kis bénáját, aki majd helyes újságíróvá fog válni. Egy csúnya kis hernyóból mindig szép pillangó lesz ; )
Nem tudtam aludni, és egyedül voltam. Valami mese ment a laptopon, de csak a háttérzaj funkciót töltötte be jelen pillanatban. Ott ültem a gép előtt, és csak a falamat néztem. A képeket , a rózsát, és arra gondoltam milyen jó lenne csak hozzá bújni. Érezni egy kicsit az ölelését, az illatát… kicsit Őt! Néhány könny csordult végig az arcomon, melyek tényleg csak azért születtek meg, mert a szív kicsit meghasadt !
Minden fényt leoltottam, és aludni próbáltam ! Persze a vásznamon színesen jöttek a kicsi filmek. Csukva volt a szemem, és nagyon össze voltam kuporodva ; még is valami nem hagyott nyugodni. Erőteljesen szűrődött be két függönyön is keresztül a teli hold, ragyogó fénye. Felkeltem és próbáltam a beszűrődő fényt minimálisra csökkenteni, de egy félálomban lévő képességét is meghaladják bizonyos dolgok. Ez most az enyémet .
Elhúztam teljesen a függönyt, ültem az ágyon, és magamra borítottam a takarót. Néztem a holdat… és csak néztem a holdat. Nem jutottak eszembe gondolatok, és kis tündérek sem szálltak felettem, hogy angyalport hintve teljesítsék szívem legmélyebb kívánságait. Csak néztem, és a hold mosolyában merültem el. Hirtelen bevillant a kép, és a szöveg amit a lány mond. Kicsit emlékeztem csak rá. De ha már átfutott az agyamon, és villám gyorsasággal a : „te is megteheted, ugyan mit veszíthetsz vele!” – belsőhangos megjegyzés. Megkerestem , megjegyeztem.
Ültem törökülésben, és a holdat bámultam. Elmosolyodtam és kicsit idiótának éreztem magam. Még is nagy levegőt vettem, és én is elkezdtem monologizálni valami hasonlót, mint a lány a filmben : ) Csillag fénylik, az éjjeli eget nézem,teli hold van éjfél lehet, minden úgy legyen amit kívánok megtörténjen. – nah igen az enyém kicsit rímesebb, és jobb lett : )
Eme folymat után, joggal jön a kérdés ; mi volt a kívánság . mondhatnám, hogy titok … de egye fene elárulom .
Nem kértem sokat. Sőt szinte semmit, csak egy érzést hogy megjelenjen egy szívben. Hogy eszébe jussak, és érezze : Hiányzik nekem!
Tudom, tündér mese és álom az egész. Tudom, hogy nincs rá túl sok esély. Még is a szív néha érez és fáj, és szeretne megnyugvást találni végre már. Szeretne szeretni, és méltón szeretve lenni.
És ide már nem kell több….
"hirtelen megjelent... Szia!"
2009.11.02. 14:44
Éreztél már olyat, hogy meg kell tenned. Igaz nem az éelted múlik rajta, de egy belső hang csak noszogat, és noszogat, hogy tedd meg ! mert hidd el, jobb lesz tőle. Legalább… lesz valami !
Megnyitottam az ablakot és nagyon, nagyon, nagyon gondolkoztam rajta, hogy írok neki ; és érdeklődök hogyléte felöl. Amikor eme gondolkodás közepette véletlenségből a monitoromra pillantottam, egy fekete : Szia! Volt olvasható. Nem tudtam, hogy képzelődök, a foghúzásomból maradt érzéstelenítő játszik velem édes illúziót. De nem! Valóság!
„A nyugalom! NE ess pánikba!” – jelmondat után vissza írtam neki. Úgy csevegtünk, spontán és kedvesen. Kérdésemre : mi a kankónak kellett rám írni, ha te mondta h nem akarsz velem beszélni , ’he ?! – csak annyit tudott mondani : érdekelt mi van veled ! De jó! Engem h veled mi van, de nekem nem szabadott írnom, de te jöhetsz és megteheted. Milyen igazságtalan ez az egész.
Gyorsan vége lett, mert dolga akadt, de nagyon furcsa volt. Kimondottan és kellemesen… de furcsa !
cím nélkül#2
2009.11.01. 15:09
Néha úgy érzem, nem érzem. Furcsa, hogy ugyan azon szóval fejezem ki szó szerinti semmit mondó belső érzelmi világomat; de nem tudok mit tenni. Az elmúlt egy hétben egyre üresebbnek érzem magam. Amikor sétálok, vagy beszélgetek barátokkal, ha olvasok vagy kint ülök a nagyerdőn… olyan semmit mondó, közömbös és egyszerűen jelentéktelen minden. Ritkán nevetek igazán, és ha jó kedvem is van, az is csak azért tűnhet így a világnak, hogy ne sírjam el magam. Próbálom magam tartani. Próbálok kedves lenni, vissza rázódni a Föld nevű bolygóra és elengedni a tündér szállakat, amelyek még reményt adnak.
Mert ezek a szállak igazából, nagyon jó barátok azokkal a sokszor említett gondolatokkal. Kézen fogva járnak, és segítenek egymásnak. A tündér szállak mindig megszépítik a gondolatokat, és már nem is emlékszel mind azon fájdalmas pillatokra, amiről olykor barátaidnak panaszkodtál. És bár lehetne miről panaszkodni most is ha együtt lennénk, de most én is szebbnek látnám a világot. Nem hiába mondják, hogy az idő megszépíti az emlékeket.
Tényleg máshogy látok dolgokat, tényleg szebbek lettek a pillatok! Úgy szeretném most felvenni tényleg H.D. minőségben, hogy lásd mi megy az én vásznamon. Komolyan mondom vetítéseket kellene tartani- persze ingyenes lenn sok-sok Colával vagy Kávéval. Persze lesben kellene ülni a vászon előtt, mert nem mindig van vetítés. Csak olykor… olykor… előjön a vászon, támad a gondolat és körbefonja a tündér szállal. És amit látok.. az tényleg az én vásznamon fut, és tényleg az én életem. És mondhatnám széles mosollyal: Isten hozott a világomban! – túlontúl sokat használom bizonyos élethelyzetre ezt a kifejezést, pedig rá kellene jönnöm, hogy nincs olyan rossz világ felettem !
Persze ezt az egészet magamnak köszönhetem. Pedig tényleg ki nyit az élet oly sok ajtót előttünk, ha egyet pillanatnyilag (remélem) be is zár. Lehet, nem figyelünk eléggé, amikor valaki másfél órán át vágyakozva nézi minden mozdulatunkat a vonaton ; és elég neki egy mozdulat, hogy az ő ajtaját is becsapjuk. És ott vannak azok az ajtók amik villognak, nyilak mutatják, hogy menj be rajta ; ami talán egy új párkapcsolat kezdete lehetne. De csak ott állasz az ajtóban, nézed és nem látod, ha látod akkor sem akarod. Valami visszatart. Csak neki támasztod oldalad az ajtófélfának, kart karba teszel és érthetetlenül állsz. Valahol vágysz rá. Vágysz az újra, a hozzá tartozásra illetve helyesbítek ; a valakihez való tartozásra vágysz. A közös dolgokra, hogy kitöltsed a szabadidőd, valaki olyannal, akivel nem csinálsz mindent.
Szóval egy új kapcsolat, ami feledtethetné a régi kapcsolatot. Segíthetne begyógyítani a sebeket, új emlékeket adni, amik új gondolatokat szülnek. És ugye a gondolatokkal létrejönnek a kis filmek, és a vászon látod életed új fonalát. De ha csak az ajtóban állsz,úgy hogy tudod mit rejtőzik az ajtón belül, valami baj lehet. Valami csak nem enged túl lépni a küszöbön. Valahogy nem érzel késztetést, hogy jobban a tiéd legyen.
Nem úgy nézel a szemébe, és nem úgy csókolod meg, ahogy a szerelmed tennéd. Persze minden ember más… és mindenkinek egyénisége van (’hál Istennek!) De az igazival minden jó. Mint egy puzzle darab ami csak és pontosan hozzá illik. Amikor érzed az első pillanattól kezdve, hogy passzol, illik, megdobogtat, megnevettet, meleg van tőle, és fájdalmas hiány kerít magával, ha nem vagy vele.
Ezt szeretném érezni… ezt a fájdalmat. És nem azt a fájdalmat, amit azért érzel most, mert nem tudsz róla semmit, mert 8 napja nem beszéltetek… mindenhol őt keresed, és mégsem látod sehol… mert nincs sehol! Valami belülről nem hagy nyugodni. Nem engedi hogy elfelejtsem, hogy ne csak álljak az ajtóban hanem lépjek is túl rajta. Nem vagyok túl rajta…. Nagyon nem !
nem beszélünk...
2009.10.24. 20:02
Bátyáméknál voltam pókerezni. Nem is tudom miért, de valahogy mindig ott kötök ki náluk a hétvégén. Lehet a fiatalos légkör teszi… ez a mindenhol jó csak ne otthon szindróma. Férre értés ne essék, szeretek otthon lenni. De még is szabadabb az ember máshol, mint a szülei előtt.
Alig fél percre akartam csak fellépni egy chat programra, és rögtön rám írt. Egy egyszerű beszélgetésnek eredt. Majd valahogy a szerda estére releődött a szó. ( Az estéről csak annyit, hogy feljött hozzám a koliba, amíg neki egy buliban kellett volna „rendezőset „ játszania, és megnéztünk egy filmet, aminek a végébe kicsit belealudt : ) )
Jól érezte amikor az érzelmekről beszéltünk, hogy mind a kettőnkben felkavart az az este valamit. Furcsa volt, újra vele lenni, és vele filmet nézni…. Összebújva. Olyan volt egy pillanatig minden mint régen, és még is más… még is idegen. És amikor lopva ránéztem, volt olyan érzelmi hullámom, hogy számomra idegen fiú fekszik mellettem. És a következő pillanatban, támadtak a gondolatok – hogy mindig tudják mikor kell- és eszembe jutottak, az első összebújásaink. Amikor félve öleltük és bújtunk a másikhoz. És egy hét alatt belerázódtunk. Lehet túl sok filmet néztünk együtt : )
Szóval beszéltünk, és arra a konklúzióra jutottunk. Illetve döntött Ő ! hogy nem beszélünk, nem találkozunk. Mert most ez lesz a leghelyesebb döntés, mind kettőnk életében.
Szokott lenni a számítógépeknél még a ’98-verzió környékén olyan hiba üzenet, amit cselesen : „Kék halálnak” neveztek el a nagy informatikusok. Hasonló játszódott le az én vásznamon is. Próbáltam butolni és valami nagyon nagyon okosat mondani. Amiből érződik a vágy, de ott van az elfogadás ; és az igazi szerelem ismérve : az elengedés.
Leblokkoltam, és nem tudtam semmit sem mondani. Csak hogy fejet hajtok döntése előtt és legyen így ! És így is lett. A papkislány lecsukta zöld laptopját, üveges tekintettel nézet maga elé, majd ürítette ki poharából az utolsó korty Coláját. Majd vissza indult bátyjáékhoz, ahol vidámság és bűnös kártyajáték vette kezdetét. És hogy hogyan folytatódott tovább ? A következő részből megtudhatjátok ; )
nem gondolkoztam...
2009.10.19. 19:57
Tipikus hétfőnek indult. Végig vártam az órákat, amúgy is hideg volt kint. Elmentem egy barátomhoz, illetve vásároltam a szükséges heti dolgokat, és el is telt az idő. 5 óra lehetett mire vissza értem a koliba. Arra gondoltam, csinálok neki illetve nekik teát, és viszek be házi sütit. És persze némi utánpótlást ha szükséges lenne . de kifutottam az időből.
Felkaptam a kabátom, némi aprót, a kulcsomat, egy cd-t ami akkor lett készen ; úgy gondoltam ha már nem tudok neki íz élvezetet nyújtani, akkor nyújtok neki másikat. Remélvén hogy 4 filmből lesz minimum 1 amit nem látott. Kabátot vettem, egy utolsó pillantás a tükörbe, amiből megállapítottam : már megint nem aludtam eleget, és megint hatalmas karika van a szemem alatt. Bárcsak el lehetne küldeni 1-2 napra : ) kávét vettem az automatából és elindultam.
Ott álltam az épület előtt már megint. Kezemben egy fél műanyagpohárnyi kávéval, és egy fél cigivel. Nem is tudtam mit csinálok. Komolyan fel akarok menni, és komolyan rosszat akarok magamnak ?! Újra kiakarom hívni a sorsot ?! és jött a másik hang, ami valahonnan mélyebbről biztatott, hogy legyek hozzá türelmes és kedves. Hogy érezze, hogy gondolok rá, és fontos nekem. Hogy akár mennyire is megbántott higgye el, hogy szeretem.
Röpke 15 percet beszélgettem a portással : ) megkérdezte kihez jövök, és miért ? amit elütöttem egy barátom, és ne unatkozzon válasszal. Majd rájöttünk, hogy ismerjük egymást . illetve találkoztunk már az életben . néhány kedves érdeklődés az élet apró területeire.. majd gyorsan befordultam a sarkon, egy sors búcsúzás után. Azt hittem sosem lesz vége...
Tárcsáztam és megláttam a képét a telefonban. Amikor először nála aludtam, és hamarabb elaludt mint én ; csináltam róla egy képet . hatalmasat dobbant a szívem. Kicsengett és szinte rögtön felvette. Üdwözlés után, megkérdeztem hogy megy sora. Puszta illedelemből, hogy nem e zavarom, és hogy igazság szerint ha már így elcsevegünk nem jön ki ? kijött és nagyon furcsa volt. Remegett a lábam az utolsó 4 lépcsőfokon, amikor megpillantottam. Legszívesebben sarkon fordultam volna, és sietve lerohantam volna a lépcsőn. Amikor oda léptem alig bírtam megszólalni.
Láttam a meglepődöttséget az arcán, és éreztem az enyémen is. Annyira furcsa volt, magam előtt látni, és azt érezni nem érinthetem : pedig rám mosolyog ! csak rám! Ott állt előttem, és megleptem, megkérdeztem kell e zsebemben lévő doboz. Felszerelkezett. Lehet tanult az esetből, és véletlenül se akart nekem szólni.
Éreztem ahogyan a gyomrom összeszűkült, és konkrétam megtudtam számolni a puszta jelenlétemmel a szívverésemet. Félelmetes volt, hogy mit meg nem teszek ezért az érzésért. Nem akartam átélni. Nem akartam ott állni, szerelmesen és szerencsétlenül. Nem akartam hogy előnyben érezze magát, és még is így esett. Látta rajtam… érzetem.
Kínos búcsúzkodás 20 perc után. Két puszi – ami után 1 hétig nem mosok arcot : ) – majd intettünk egyet, és megfordultam kifelé. Akár csak valami, gagyi tini filmen rossz felé indulok el, eltévesztem, vissza nézek ő csak áll és néz, és látja h zavarban vagyok. És próbálok korrigálni, és újra elrontom. És csak tovább dobog a szívem, és minden annyira… szerencsétlen.
Már csak az kellett volna, hogy az ajtón kilépve elhányjam magam. : ) nyugalom ! nem történt meg. Semmi sem történt. Kijöttem és elindultam haza felé. Olyan volt mint egy nagyon rosszul sikerült randi… tényleg így éreztem.
Hozzá tartozik, hogy sokszor megköszönte, hogy bementem, h gondoltam rá, és hogy vittem neki 4 filmet, amiből csak 2őt látott. Minő meglepetés. De az 50%-os arány sem rossz. Szóval aranyos volt, és a mosolya, és a szeme mintha csillogott volna. De nem akarom elkiabálni… túl sokszor megtettem : (
(F)agyhalál
2009.10.16. 17:57
Péntek révén nagy a rohanás. Főleg, hogy nem láttak otthon három hete. Valahol vágyok haza. Mert hiányzik a szobám, az otthon „varázsa” és még néhány dolog, ami itt most csak szócséplés lenne. Időben elkezdtem pakolni, és minden kész is volt az induláshoz.
A szobatársam magára vette kabátját, sálját, és kis fehér sapkáját. Állt az ajtóban és várt, hogy beszenvedjem a kispárnámat a táskában. A kabát rajtam, és valamiért nem akart a kispárnám utazni. Némi unszolás, és lökdösés után, csak csak sikerült a táskába erőszakolni. Ahogy a nagy utazóm első csatja össze csattant (huh..) megcsörrent az asztalon a telefonom. Sose szokott megszólalni, mert általában rezgéssel jelzi az „adatforgalmat”. Most még is megcsendült a Magyar Népmesék csengése… nem hiába éreztem magam mindig egy tündér mesében. Még a csengőhangja is mesés. Lefagytam és egy pillanatra tényleg megállt az idő. Csak a dallam szólt, és kezdtük el mind a ketten dúdolni. – Vedd már fel!!! Erre vágytál! Nem?- szólt a bölcs az ajtóból. Hirtelenben felkaptam, és lekellett ülnöm. Gyors szia, mizu, minden rendben, és jól vagyok, meg te is. De most sajnálom mennem kell majd beszélünk, és telefon letesz.
Döbbentem álltam a tény előtt hogy 38 másodpercet szántam rá, és mint egy megfagyott szobor csak ott álltam telefonnal a kezemben, és nem tudtam ki és hol vagyok?! –Pakolj! – szólt a segítség, és folytattam tovább. Táska bekapcs, kulcs, telefon, kártya … indulás. Kávét akartam venni, de Isteni jelként nem kaptam az automatából. Gyors menet a villamoshoz, ami elöttünk ment el. Nyugodtan sétáltunk már a saroktól, a megállóig. Telefonomért nyúltam és felhívtam.
Volt már olyan, hogy éreztétek, beszéltetek vagy három percet, de igazság szerint : minden mondat semmit mondó volt ?! hát mostanában így érzem ha vele beszélek. Mintha, direktbe nem akarna semmi olyat mondani, ami Ő. Csak olyat amit mindenki csinál…
Van egy film : Nem kellesz eléggé! Egy jelenetben az egyik lány, a randi végén a fiútól megkérdezi a „majd beszélünk!” mondatra, hogy mikor. Nem volt veszteni valóm… én is megtettem! „mikor beszélünk? – este?”- és jött a beleegyezés .
Ugye nem kell mondanom, hogy nem beszéltünk péntek este telefonon, sem szombaton ! : )
cím nélkül
2009.10.14. 17:10
Egy hónappal ezelőtt ugyan így itt ültem fent, de akkor azt hittem nem fogom túl élni azt a napot. Annyira rossz és kétségbeejtő volt, a hirtelen jött hiány érzése. Nem sok minden változott. A hiány azóta is meg van, még is könnyebb. Vagy is inkább másabb. Mára már jól megtanultam leplezni, a fel feltörő érzelmeket. Megtanultam befogni a számat – nagy szó- hogy ne róla beszéljek, és ne azt kérdezzem mindenkitől : mi lenne a helyes megoldás.
Ha kinézek a szobám ablakából pont látom azt a helyet. Ahol mellettem ült… és nagyot döntött. Az idő borzalmas. Nem elég hogy esik az eső, és minden olyan szürke. Még hideg is van. Lehet vennem kellene egy kabátot, ha ma már rávettem magam a mosásra. Kigondolta volta, hogy ennyi ruhám van . A hideg ellen illene tenni valamit. Ilyenkor jut eszembe nagymamám intő szavai : a hidegnek nincsen szeme! Szóval nem divatból kell kabát, hanem mert tényleg hideg van. És ha október elején már ilyen hideg van, mi lesz majd decemberben ! Esik majd a hó ; )
Szóval egy hónap… naiv vagyok ugye, ha azt hiszem ma felfog hívni, vagy rám fog írni ?! tudom hogy a szabály azt mondja, semmi eshetőség nincsen arra a megmagyarázhatatlannak mondható eset bekövetkeztére, hogy keressen. Nincs rám szüksége semmilyen tekintetben sem, csak ha érdeke származik belőle. Ha be kell jutni valahova, ha kellene egy jelszó vagy azonosító, vagy ha elfogyott a dohányárú. Ez a felismerés azért mindenkit megrémisztene egy kicsit. Annyira nem akarom elhinni, és annyira nem akarok csalódni. Nem ilyennek ismertem meg, és tudom hogy nem ilyen… holnaptól minden más lesz… mert másnak kell lennie!
hirtelen
2009.10.13. 14:59
Csak egy hirtelen felismerést szeretnék megosztani a nagyvilággal. Úgy ültem le ide, hogy megírom, mennyire rossz egyedül lenni. mennyire rossz hogy igazság szerint, senkit nem tudnék most felhívni, hogy elmondjam neki mit érzek : és meg is értsen. kellő képpen eltávolodtam mostanában az emberektől. olyan mintha tudat alatt taszítanék el mindenkit magamtól. keveset mondok, és bezárkozók. még is most úgy érzem ordítani tudnék, a magány okozta fájdalomtól.
lenne dolgom, nem is kevés. nagyon sok mindent bekellene pótolnom, vagy is inkább elkezdenem, hogy egyszer a végére érjek. nehéz a felismerés, de most úgy érzem nincs felelősség tudatom... meg van a Tihamérom, és hallom is hogy mit mond. de még is érthetetlenül állok és csak szenvedve tűrőm ahogy a percek múlnak, ahelyett hogy tennék magammal valamit.
koncentrálnom kellene az iskolára, így V. évesként. még is csak jó lenne diplomázni május végén... 'oh és hogy ennek mennyi feltétele van. mennyi mindennek sikerülnie kellene IDŐRE!!! az ősi ellenség, akivel sose leszek jóban. oda kellene figyelnem a barátaimra, mert mindenkinél beköszöntött a válság. sorra mennek szép kapcsolatok, és akadnak meg barátságok. olyan ez mintha mindenki szinbiózisban élne a másikkal, és szolidalitásból hasonlókat él át. a család... mint tudjuk az első. nagyon nem foglalkoztam velük mostanában. valahogy úgy éreztem, ők is hanyagolnak, akkor megtehetem én is. persze szeretném megjegyezni hogy a minimális kommunikáció megvan köztünk. csak éppen nem visszük túlzásba. és Ő... amúgy is hűvös van a szobában, de most kicsit megrémíszt ahogy végig fut hátamon a hideg. annyira nem tudok róla mit írni.
amikor rá gondolok, mindig a mosolya jut eszembe. amikor néha néztem álmában és el el mosolyodott. furcsa de tudnak ilyet az emberek, és neki kimondottan ment.és próbálok nem rá gondolni... felnézek a rideg kopár fehér falra, és óhatatlanul is nem csak nézek hanem látok is. a szemem lát egy halott virágot, mely már elveszítette eredeti színét, még is szemem elött egy rövid filmecske. vagy inkább csak pár kép kocka, és nézem a filmemet. az első fehér rózsa amit "csak úgy" kaptam tőle. ami nagyon sokáig virított, és ha ő nem akasztja fel talán soha nem emlékeznék rá íly kellemesen. és a képek, amik ugyan csak hozzák a filmeket és újra nézek. egy közös poló, ami lehet csak nekem jelent sokat. furcsa de én csak vele vettem fel. vigyáztam rá és óvtam, mert az A POLÓ volt : ) jó kicsit lehet tényleg eltúlzom ezt az egészet, mert ez még is csak egy poló, és csak kép, és egy halott virág. és egy "álomkép melyet csak üldözök"...
azt hiszem nem tudok róla lemondani. szükségem van arra az emberre aki ő volt nekem, és akivé váltam mellette. hiányoznak az erkélyes "beszéd rohamaim",az édes semmit tevések amikor már annyira unatkozol,hogy az fáj hogy unatkozol ! és még oly sok olyan dolog, amit hirtelen megfogalmazni sem tudnék, pedig most tényleg rajtam van az akarás.
elmegyek órára, viszem a könyvet amit tegnap vettem. Stílusosan ahogy hozzám illik : "elég az álmodozásból, kezdd élni az életed..." - az alcím sokat mondó. fél óráig keresgéltem több száz könyv között. megakadt rajta a szemem, és éreztem az utolsó darab kiszúrt magának. hosszú szemezés, hátoldal elolvasás, és dilemmázás után megvettem. 29.oldalnál tartok most és indulok órára. ami pedig őt illeté, még néhány mondaig! naivan vagyok tudom magamról, főleg ha olyan ember mondja akiben megbizok. tegnap itt volt tőlem 4 szintel lejebb, és még 1 smst sem küldött. nem tudta, hogy tudom ezt az információt, csak dél környékén derült ki mikor ráirtam. jó hát persze, mindenre van megfelelő válasz amit el lehet fogadni. most is elfogadtam. még ott van bennem a tüske... "újra bedöltem neki"...(naiv)
önzőség ha nem értem meg ?!
2009.10.11. 12:25
Egyszerre végeztünk negyed 8kor a dolgunkkal. És ahogy tegnap említette, elé mehetnék. Begyűjtöttem két bérletet, hogy nekik ne kelljen venni, volt nálam 3 csoki, mert egy ilyen esemény után még is csak jól jön a csoki ; vagy is mikor nem ?!
Sietve szedtem lépteimet az épület felé, és megláttam egy kisebb csoportot kijönni, és azt a fiút akit a rohammentő vitt volna el az én fájdalmamban. Csöppet földbe gyökeredzett a lábam, és nem tudtam mit tegyek. Hívott, és későn reagáltam. Vissza hívtam és hirtelen meg jelent a sarkon. Nem volt látható nálam a szajré, így nem is tudhatta.
Szót szót követett, és hirtelen semmis lett a szép vasárnapi napom. A srác – igen, pont az a fiú- felajánlotta, hogy elviszik őket kocsival. Miért is ne. Az hogy te készültél, és szerettél volna a kedvében járni; most nem számít. Mosollyal kell az ilyet fogadni, hiszen hamar otthon lesznek, „nekem sem kell fáradnom”, és én is mehetek pihenni. Egész este –némi túlzással- le se hunytam a szemem, mert vártam hogy mehessek, hogy vele legyek, hogy láthassam. És most mi van? Se ő, se film, se társaság. Csak a kollégium és a rideg falai.
De azért felmerül ilyenkor bennem a kérdés : ha mindenki „szeret”, meg aranyos, szép és csinos (némi túlzással de az íróknak szabad) , akkor miért is töltöm egyedül a vasárnapot, amikor nem otthon vagyok ? miért is aludtam egyedül szombat este, és nem csináltam semmit ?! kicsit igazságtalan az élet… nem?!
És lehet jogtalanul, de akkor is rosszul esik, és akkor is rossz megérteni, hogy kocsival kényelmesebb volt, mint amit én kedveskedni akartam ! miért nem jó amit én adok szeretetből és szívességből ?! miért nem jó az, ha valaki segít neki ? mint egy mesterszakácsnál, amikor a kis kukta mindent a keze alá tesz. Én is csak a keze alá akarok tenni dolgokat, hogy könnyebb legyen. De tényleg!!!!!
poén volt :)
2009.10.10. 22:59
Lementem három lépcsőt, majd felnéztem az ablakra, elmosolyodtam és sarkon fordultam. Visszamentem az asztalnál ülő asszonyokhoz. Viccesen kértem meg őket, hogy fájjon neki az a folyamat ami az emberek nagytöbbségénél bekövetkezik, ha a kezét nem melegíti kellő képen. Okot kérdeztek, miért kérek gonoszságot mosolyogva. Röpke 20 percben összefoglaltam, szinte vázlat pontozva a helyzet tényleges komikumát. Persze csempésztem bele vicces történeteket, amelyek csak mosolyt csaltak az amúgy komor asszonyok arcára. Tényleg jól éreztem magam. Már hirtelen nem akartam gyorsan menni, és menekülni az épületből. Uraltam a helyzetet, és tudtam, mikor kell abba hagyni. Fél órás plusz ottlétem után, úgy éreztem elég volt. Tényleg sarkon fordultam, és tényleg lementem a lépcsőn. Már maga biztosan, és nem olyan kétségbeesetten, mint ahogyan felmentem. Kiléptem, és fütyültem. A harmadik dallam után vettem magam észre, de most tényleg jó kedvem volt. Felmentem a kollégiumban, felkaptam a könyvem, egy flakon vizet, az automatát megzsaroltam 80 forinttal, és kaptam tőle egy kávét. Így indultam a Nagyerdőre. Próbálván nem gondolni az elmúlt másfél óra kellemes történéseire.
A mosolyára, a tekintetére… annyira szeretném, azt érezni, hogy nem csak kihasználásból találkoztunk.
A mosolyára, a tekintetére… annyira szeretném, azt érezni, hogy nem csak kihasználásból találkoztunk.
Ahogy kint ültem, nem igazán tudtam koncentrálni. Igen, igen. Jöttek a gondolatok, és jött a pillanat. Eszembe jutott és lassan fogtam fel a dolgokat. Holnap reggel jön ki, és elé megyek. Elmegyek majd hozzájuk – de csak azért mert nincs bérletük, és segítek nekik két bérlettel. Nem fog semmi sem történni. Kellő képen kínos lesz, és hamar vissza fogok jönni. És majd hétfőn, ha jól sikerül a vasárnap, együtt tölthetünk egy napot. Elmegyünk majd enni, sétálni… vagy kitudja.
Ez az egész találkozzunk, és holnap elénk jöhetsz, és eljöhetsz dolgot Ő mondta. Nem az én ötletem volt, esküszöm!!! De rossz érzésem van… mintha tudnám előre…semmi nem lesz belőle! Ugye nem így lesz?!?
Ez az egész találkozzunk, és holnap elénk jöhetsz, és eljöhetsz dolgot Ő mondta. Nem az én ötletem volt, esküszöm!!! De rossz érzésem van… mintha tudnám előre…semmi nem lesz belőle! Ugye nem így lesz?!?
meglátogattam...
2009.10.10. 20:24
Reggel jöttem ki, és nem vettem észre hogy hívott. A táskámba tettem be a telefonom, amúgy is lemerülőben volt. Vissza jöttem a koliba, és nem tudtam felmenni kávé nélkül a szobámba. Innom kellett. Annyira hiányzott az íze, és a rituáléja. Felmentem megfürödtem, és úgy éreztem hvogat az ágyam. Ha egyszer lesz saját lakásom, ilyen ágyam és matracom lesz. Annyira jó : ) olyan mintha a részem lenne, persze csak mert benne alszom, és ez egy ilyen fontos része az életemnek!
10 után ébredtem, és már 3 nem fogadott hívásom volt tőle. Egy sms-t írtam neki, és mentem újra fürdeni. Csak nem fogok elkopni… aztán el el telt úgy ahogy a délelőtt, és éppen a városba készültünk : enni. Előtte hívott, és igazság szerint, feltett szándékom volt, hogy bemegyek hozzá. Még is amikor kérdezte, már nem tartottam olyan jó ötletnek, mint amikor megakartam lepni. Lehet közrejátszott az a dolog is, hogy miután meginvitált, mondván: régen beszéltünk. Őszintén és úgy gondolta humorosan, de bevallotta hogy dohányárúra lenne szüksége. Ki ne érezte volna azt a hatalmas kiírást a homlokán, amit én is : KIHASZNÁLNAK! Nem mondod… biztosan csak viccelődött, tényleg látni akar! Engem… nem csak azért mert cigire van szüksége!!!
Talánt mondtam, de egy határozott talánt! Csak Ő nem értette úgy…
Talánt mondtam, de egy határozott talánt! Csak Ő nem értette úgy…
Ettünk mert kellett. Utána egy barátommal találkoztam, majd sétáltam vissza felé a központban. Felhívott hogy megyek-e? nem tudtam hogy mit mondjak neki. Egyszerűen alig jött ki egy normális hang a torkomon! A talán most is ugyan úgy talán volt, de már nem állt olyan lábakon!
Beugrottam a kedvenc trafikosomhoz, oda adtam neki, az utolsó ezresemet, és kaptam két doboz cigarettát. Eltettem és elindultam a villamos felé. Nem olyan sokan tudják, de a villamosok elején a számoknak igen is van jelentésük. Az 500 villamos volt az első. Az a prototípus, amelyen a mai napig tesztelnek bizonyos dolgokat még mindig.
Ahogy a megállóban álltam, pont egy ilyen érkezett. Felszálltam rá hátul, és végig néztem a tömeget. Mindenkinek unott szombat délutáni arca volt. Pedig gyönyörűen sütött a nap, és még a hőmérséklet is kellemesnek volt mondható. Hirtelen felindulásból, úgy gondoltam meglátogatom.
Ott voltam az épület előtt, és újra hívott. Most először kérdezte meg, van-e valami bajom. Nem dehogy… ’ csak nem tudom eldönteni, hogy felmenjek vagy ne menjek’ , - majd szólok előtte ha megyek! De még nem tudom igazából! – hangzott a másik oldalról egy beleegyező ’ jól van, és már is megszakadt a vonal. Legszívesebben elkiáltottam volna magamat, és ahogy egy ötévesnek szabad toporzékolni és hatalmas krokodilkönnyeket ejteni; hogy én ezt egyáltalán nem érdemlem meg!!! Rágyújtottam, és vártam a szikrát, a pillanatot amikor tudni fogom hogy mit kell tennem!
A lépcsőn mentem felfelé, és azon kaptam magamat, hogy őt hívom. Ismerős arcok az asztalnál, köszönés , némi viccelődés és már is észrevettem ott áll előttem. Úgy ahogy szokott. Megvolt még mind a két füle. A szemei is épek voltak, nem lett rózsaszín a haja, és még mindig megvannak a gödröcskéi. 5-6 mondat után, mosolyogva nyújtottam át neki a dobozt, ő hasonlóan fogadta. Láttam hogy megkapta amit akart, és tovább beszélgettünk. Nem ment, és ezt éreztem. Mire jó egy barát a háznál !!! Volt szobatársa is kijött hozzánk beszélgetni, és már is minden könnyebb volt. Általános dolgokról esett szó : )
Nem tudtam ránézni, egyszerűen nem ment. Olyan volt mint amikor először nézett rám… annyira régen láttam ezt a tekintetet, hogy féltem a szemébe nézni. Néha néha pillantottam rá, még is folyamatosan éreztem, ahogy néz. Ahogy bizonyos pontjaimra ráfókuszál. Annyira furcsa volt. A barát pedig törte, hogy bugyutábbnál bugyutább dolgokat mesélek neki.
¾ óra éppen elég volt a jóból. Könnyes búcsút vettünk, persze nem a szavak legszorosabb értelmében. Még is furcsa volt. Kart karban álltam, zavarban és zárkózottan, pedig esküszöm nem akartam. De a kintről biztosan máshogy látszódott. Két puszi a barátnak, karok a karokban, egy búcsú mosoly és már is kettesben voltunk.
Az örülök, hogy láttalak, köszi a cigit, és hétfőn csinálhatnánk valamit mondatok között hevesen bólogattam. Piszok zavarban voltam. A karjaimba kapaszkodtam, és reméltem ők fognak majd engem. Mosoly és Szia, és közel hajolt felém. Elakartam húzni a fejemet, mutatván, hogy ez lehet nem a legjobb pillanat két puszira. De végül is jót beszélgettünk. Nem esett szó az érzelmeinkről, és kettőnk kapcsolatáról ; miért ne adhatnék neki két puszit.
Kapaszkodtam, és közelebb hajoltam. Puszi balra, és puszi jobbra. Hülyeség ha érzékeltem, hogy Ő mindeközben megfogta a karomat. Olyan jól esett !!! Még sem akarok belegondolni semmit sem. Véletlen volt, csak úgy megesett.
Az örülök, hogy láttalak, köszi a cigit, és hétfőn csinálhatnánk valamit mondatok között hevesen bólogattam. Piszok zavarban voltam. A karjaimba kapaszkodtam, és reméltem ők fognak majd engem. Mosoly és Szia, és közel hajolt felém. Elakartam húzni a fejemet, mutatván, hogy ez lehet nem a legjobb pillanat két puszira. De végül is jót beszélgettünk. Nem esett szó az érzelmeinkről, és kettőnk kapcsolatáról ; miért ne adhatnék neki két puszit.
Kapaszkodtam, és közelebb hajoltam. Puszi balra, és puszi jobbra. Hülyeség ha érzékeltem, hogy Ő mindeközben megfogta a karomat. Olyan jól esett !!! Még sem akarok belegondolni semmit sem. Véletlen volt, csak úgy megesett.
Szinte elrohantam, és vissza néztem, és vissza nézett, és bár ne tette volna! Ha nem nézett volna vissza könnyebb lenne. De ezek az apró pillanatok… mindenkinek jól szokott esni ! Majd lerohantam a lépcsőn, feltettem a szikrázó napsütésben a szemüvegemet, és úgy gondoltam nyakamba veszem a várost! ÁÁÁHHHhhhh…. Dehogy ;)
"Felhívlak..."
2009.10.09. 21:26
Felhívott reggel. Nem is értettem mi ez a nagy érdeklődés, mert kétszer nem vettem észre hogy már keresett. Amikor vissza akartam hívni újra hívott. Közölte velem a WiFi-k jelenlegi állapotát. Hogy nem érnek el egyet sem, pedig nagyon jó lenne, és amúgy is van egy aminek tudják a jelszavát, csak egy DNS-azonosító kellene. ’igen elhangzott a fejemben lecsukott szemmel, összeszorított foggal és fájó szívvel ; Ilyenkor jó vagyok. Megtettem amit meglehetett, és megkérdeztem. Tudtam, hogy nem lehet csak úgy kiadni, és nem sikerült.
Türelmetlen volt és újra hívott. Közöltem vele a szomorú tényt, hogy még néhány napig ki kell bírnia internet nélkül. Nem fogadta túl jól a hírt, de hát letudta magát kellő képen kötni szerintem.
Kis idő elteltével felhívtam. Tudtam, már amikor háromszor kicsengett hogy nem kellett volna felhívnom. Nagy duzzogva feltette, és válaszolt a mondva csinált kérdéseimre, mint akinek eget rengetően fontos dolga lehet (pedig tudom hogy nem volt : ) ), „majd felhívlak!” –mondattal rövidre zárta társalgásunkat. Úgy voltam vele, biztosan fontos dolga lehetett (naiv)…
Este volt már… a könyvemet kiolvastam, és olyan fél 3 fele járhatott az idő. Azon gondolkoztam írjak e neki egy smst : „ne hívj, mert lefeküdtem aludni!és aludni is akarok”- szöveggel. Vajon mit szólna hozzá?! Lehet hogy semmit… nem írtam meg végül, nem voltam elég bátor hogy elküldjem, és azt mutassam kemény vagyok.
Még megnéztem párszor, hátha csak én nem reagáltam a telefonhívásra, vagy az üzenet érkezésére… de semmi.
Másnapra hívott fel, miután én végeztem. De,akkor sem azért mert hiányoztam volna neki !
csak azt éreztem nagyon rossz...
2009.10.02. 22:32
Hogy miért feküdtem bent lényegtelen.
Egy rideg kortetemben feküdtem másik 4 hölggyel. A koruk lényegtelen, de mind ápolók. Akik a vérvétel és a „piszkos részleteken” kívül –amit egy beteg soha ne halljon! - nem túl sok témájuk van. Szóval nem lettek a legjobb barátaim, de nem is beszélgettünk túl sokat !
Mindenki aludt, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Az ágy recsegett, és persze h mindenki felébredt rá. Így nem volt szabadott túl sokat mozogni, holmi unaloműzésből. Feküdtem és a plafont néztem. Az utcáról bevilágított a lámpa fénye, ami az ablak előtt álló fákkal a fehér falon játszott árny játékot. (hogy ez milyen szép volt) csak néztem és próbáltam alakokat felismerni benne. És persze hogy jöttek a gondolatok, amik eszembe jutottatok. Sokáig néztem a telefont és már vagy 2 órája írtam neki 5-6 sms-t amit nem küldtem el végül is. Hallgattam az eszemre. Egyik pillanatban elkezdett rezegni a párnám, illetve az alatta megbújó telefon. ő hívott fel.
Általános dolgokról beszélgettünk. Kinek hogyan megy az élet mostanában. És elkövettem a hibát; igen az érzelmeimről kezdtem el beszélni, és megkérdeztem tőle : „Hiányzom azért néha?”- nem kellett volna. Igen én is tudom, hogy hibát követtem el. De hiányzik, és akkor szerettem volna hallani némi érzelmet, és nem csak azt tudni, milyen pillanatokról maradtam le az életéből. Furcsa hallani olyan dolgokat, ahol ott lehettem volna, amit átélhettem volna. És mesélni olyan dolgokat, ahol ott lehetett volna, amit átélhetett volna.. velem. Kiborult a bili, ahogy az várható volt. Ahogy megkérdeztem, tudtam, hogy nem kellett volna. ’Oh szív, mért hallgattam rád?’ – feltette azt a lemezt, amit hallottam, olvastam, felfogtam. És csak folytatta és csak folytatta, és már megbántam, hogy felvettem a telefont. Megbántam, hogy akartam tőle érzelmet, és hogy azt akartam…neki hiányozzak. Újra hallottam az érveket amik ellenem szóltak, és újra és újra tépődtek fel azok a sebek, amelyek könnyeket csaltak a szemembe. Hatalmas csend uralkodott a korteremben, és csak suttogva beszéltem szinte hozzá. A szomszéd korteremben éppen akkor bekapcsolt televízió hangereje megengedte, hogy kicsit hangosabban beszéljek, és közöljem : köszönöm, felfogtam!
Aztán azt hiszem, gyorsan búcsút vettünk egymás hangjától . nem tudnám már felidézni, hogy mi volt konkrétan. Tudom hogy említettem a hétvégét, hogy találkozhatnák. Hogy elmehetnénk hozzájuk, vagy esetleg valami közös programot. Nem volt már lényeges. Nem kér belőlem és ideje lenne tényleg felfognom, nem csak tudnom.
Lettem a telefont és csak bámultam magam elé. A szél egyre jobban kezdett el fújni. Az árnyékok egy gyorsabban kezdtek el kergetőzni a falon. Néztem és nem gondoltam semmire. Csak ültem az ágyban, hallva ahogy az ablaknál süvít be a „szél úrfi”, és ahogy a hideg arcomon végig csordul egy, majd még egy és még egy könnycsepp. Olyan csend volt a korteremben, hogy én hallottam – és remélem más nem- ahogy a csepp rázuhan a kemény kórházi takaró huzatra. Nem akartam sírni. Nem akartam emlékezni, és legfőképpen az elmúlt Huszon percet elemezni. Annyira nem akarok rá gondolni, és még is… annyira csak rá tudok gondolni.
Piszkosul hiányzik az életemből… tényleg .
beszélnünk kellett...
2009.09.30. 16:32
Mint előző bejegyzésemben említettem, volt a hétvégén egy kínos telefon beszélgetésünk. Ami nem csak egy volt, hanem egy egészen hosszú volumenű kommunikációs csatorna, ami el el akadt. Sokszor kinyomtam, és nem vettem fel. Nem igazán emlékeztem a történtekre…
Újra találkoztunk, illetve csak láttuk egymást újra a közös ügy érdekében. Én mentem tovább, neki pedig még dolga akadt. Az én vizsgálatom elhúzódott, ő pedig gyorsan végzett. Ahogy vártam a női szekcióval hogy sorra kerüljek, két nővér beszélgetett mellettem. Egy estéről mesélt, ahol felhívta a volt barátját enyhén ittas állapotban, amlyre másnap reggel nem emlékezett. Röpke 5 perces monológjából azt szűrtem le, nekem is fel kell hívnom, és meg kell kérdeznem hogy hogy van, és hogy mi is történt azon a hétvégén. Ekkor írtam neki sms-t, amire azonnal felhívott. Hogy mikor végzek és hol találkozzunk ?!
A koli előtt ült egy padon. Amikor közelebb mentem láttam hogy telefon és felállt. Nem láttam mellette kávét, mert azt beszéltük meg azzal vár. Hirtelen oldalra lépett és ott volt két kávé ami csak ránk várt. Letette és leültem mellé. Még szerencse, hogy most nem mérnek vérnyomást, mert az egekben volt a pulzusom. Hamar helyre tettük az eseményeket, és már is tisztán láttam magam előtt azt az estét… : „uh az a Házavató!” : ) szóval még több részlettel a tudatomban is csak azt tudom mondani : Jó buli volt!
Mennie kellett, ahogy mostanában mindig. Furcsa, hogy mostanában nem ér rám. Ez volt az első találkozunk, amióta szakítottunk és még beszéltünk is 3 mondtatnál többet. Furcsa volt ott maradni, és csak nézni ahogy elment. Nem volt olyan lelki fájdalom mint eddig. Inkább csak egy vágy… és a félelem.. kitudja mikor látom megint !
rám mosolyogott...
2009.09.28. 20:04
11 napja nem láttam. A hétvégi telefon beszélgetést pedig szerintem nyugodt szívvel elfelejthetjük; ami volt szobatársam házavatóján esett meg. Korán keltünk mind a ketten. Egy helyre szólt az napi programunk első pontja. Csak reméltem, hogy ő már volt a barátaival. Két fiú mögé álltam be, illetve ott volt a sor vége. Csak beszédbe elegyedtünk… aki ismer tudhatja, hogy ez nálam szokványos dolog, még is most nem én voltam a kezdeményező fél. Csak beszélgettünk.. úgy név nélkül, úgy minden információ nélkül. Egy pillanatra azt hittem láttam a szemét, és mintha engem szeretett volna látni ; mintha engem keresett volna . De egy régi dakota közmondás szerint : „Ne képzeljünk túl sokat a dolgok mögé!”- már nem fér bele. Nem fér bele abba az álom képbe, hogy mindig azt hiszem; meseszerűen változik meg az életem. Túlságosan fáj…
Beszélgettünk a srácokkal, majd „kettesben” maradtam az egyikkel. Általános dolgokról beszélgettünk, és persze jöttek a vicces általános történetek amik mindenkivel megesnek, kisebb nagyobb változásokkal. Amikor kezdtem elfelejteni, hogy lehet hogy őt láttam… amikor éppen nem voltam bunkó egy helyes fiúval… megláttam az egyik barátját. Szemvillantás alatt futott át az agyamon, az a konklúzió, hogy ő is ott van. Az a pillanat hosszabb volt mint 1 mp de vagy 100x. Utálok gondolkodni!!! Mondjuk rosszabb lett volna a felismerés, hogy tényleg őt láttam, ha majd köszönt a sorban. Alig mertem rá pillantani, és csak kapkodtam a tekintetemet. Nem akartam szerelmesen ránézni, pedig csak úgy tudtam volna. Rá kellett volna néznem… mélyen a szemébe… és telepátiával közölni : nem tudom mit mondtam a hétvégén, de hidd el sajnálom ha csalódtál bennem, de akkor is ugyan úgy érzek !
A két barát is vele volt, az egyik köszönni akart két baráti puszival, és egyszerűen nem tudtam megtenni. A másik pedig fogadkozott, hogy miért nem keresett. Én csak jó szándékból kerestem, és nem az én érdekem volt. De biztos, hogy rosszul esett egy kicsit. ( persze mára már nem emlékszem rá, és akkor is csak a sokk ami kihozta belőlem, a hirtelen elutasító embert).
Az a fél perc… olyan fájó fél perc volt. Ideges lettem, az orrom úgy mozgott mint még soha, és érthetetlenül álltam az események előtt, amik másodpercek alatt, újra és újra lejátszódtak a képzeletbeli vásznamon ; mellyel valósághűen társultak a pillanatnyi érzelmek. Ember legyen a talpán, aki tud erre, bármi okosat is mondani. Én más eset vagyok : ) … nekem nem kell mondani, még magamat is képes vagyok szórakoztatni, és felvidítani . ( az esetek többségében sikerül!) A srác mellettem érzékelte a problémát, az idegességet, a fájdalmat. Lehetett egyáltalán nem érzékelni, amikor ott zajlott le az orra előtt az egész ?! - „ Nem szabad idegeskedni, vérnyomás előtt!”- hangzott a vicces, újra beszélgetést kezdeményező mondata. Ez a mondta eszembe jutattot ott : Mindent. Akármennyire is tökéletes volt az adott pillanatba, csak őt hozta elém, az arcát, az érzéseket, a kellemes pillanatokat, azt a hiányt, a blogot, a szívszakadásokat, a … felesleges próbálkozásaimat. A fiúra mosolyogtam , és minden szívfájdalom nélkül közöltem vele : „Téged a roham mentő vinne el, ha azt élted volna át amit én, és most rád mosolygott volna!!!” – nem kellett ezzel a mondattal vitába szállnia. Tudta és látta hogy igazam van… Tényleg igazam volt !
A sors fintora pedig már csak ott van, hogy régen láttam. És megnyiratkozott. A villamoson ültem, könyvet olvastam és az pillanat járt a fejemben, amikor elbúcsúztunk és azt mondtam : "egyszer majd beszélünk!"- rideg voltam pedig nem akartam. Ma lennénk 5 hónaposak... : ( illetve lehettünk volna...
Vége...
2009.09.16. 17:43
Azt hiszem, mindenből észre lehet venni, jön a záró akord. nem irtam tovább, és hirtelen nem is tudom. azok a részek, amelyek feljegyzés szerűen vannak meg, csak az én szívemet fájdítják. A szakítás megesett ... 14ike... ma 16ika van. egy ittas este után, ahol csak a pia szenderített álomra. siettem vissza a suliból, hogy ott ülhessek a koli elött, hogy jöjjön velem szembe. azt hiszem tényleg ennyi volt. az esélyek száma oly magasra rúg, hogy nem tudok többet tenni. hátradölők, unalmas estéimen ( ha majd a sok dolog amit hirtelen a nyakamba kaptam : "nincs barátom alapon" ) megirom a többit. hogy legyen vége a Tündérmesének. megpróbálom majd mesésen lezárni, de a zsepiket tessék készíteni !
és ahogy folytatódik ...
2009.09.05. 16:55
A nem éppen rövidnek mondható fonatozás alatt, felkellett eszmélnem arra a tényre, hogy öcsém még alszik. A szüleim elvileg Kecskemét felé tartanak, hogy édesanyám ne legyen a meglepetésnek helyet adó objektum közelében. Nagyobbik bátyám ugyan csak élvezi a szombat adta alvási lehetőségeket feleségével, míg kisebbik bátyám kitudja merre van párjával. A nagymát meg csak nem fogom hívni biciklivel, hogy oly borongós az idő – teszem hozzá szakadt- vigyen már haza : ) Bátyámék munkatársának, és segéd lelkészünknek küldtem egy rövid üzentet ébren vannak e. A hölgy gyorsabb volt, és ki is jött értem. Szegényt de sajnáltam, és mennyire hálás voltam neki, hogy kibiciklizett a telepig, hogy felvegye az autót és az én fenekemet vigye eső védett helyre. Megtette : ) „A reklám helye pedig itt következik : http://www.ormo.hu ”
Mi mást tehettem volna most komolyan ? persze hogy kiöntöttem szívemet, és lehet történetem annyira megható volt, vagy csak a hölgy volt túl toleráns velem szemben . Velem sírt, és nagyon jól esett. Bíztatott hogy lesz ez jobb, és ő igaz nem ismer minket de biztosan rájön a másik, hogy kell neki Én : )
Hosszas rohangálás, ébresztés, pogácsa felvétel, torta 2 helyről, mama és a sütijei, a rokonok igazításai jobbra balra. De lásd kivel volt dolgunk, Isten csak ott van ha kell. Délre készen lettünk. Két rokon még hiányzott, de a „bivaly” begördült. Édesanyám rájött tervünkre, és nem akart bemenni. Megértettem én valahol, mert ki szereti ha ünneplik ? MINDENKI !!!!! Ő sem volt kivétel. Szíve mélyén örült, hogy együtt lehetett a család, mivel nagypapám halála óta nem volt erre példa. Már mint amikor örültünk, és nem éppen az örökséget osztogatták boldognak boldogtalannak.
Azt hiszem én szerveztem. Persze már is nem állja meg mondatom igazát teljesen. A sógornőm, a hölgy aki velem sírt, a testvéreim, és szinte mindenki hozzá tette a saját kis részét. Közérdekű közlemény : itt köszönöm nekik megint!!! NAGYON!!! Még is nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy belekezdhettem, hogy hálát adhattam értük ! Azért a 30 évvel ezelőtt hozott boldog döntésért, mert igen is a legjobb döntés volt. Meg persze amikor rajtam dolgoztak : ) az is kellett a világnak.
Azt hiszem szépet mondtam, jókor és jót. Nagyon izgultam, még is éreztem : lehet ilyet kellene csinálnom ? Elmegyek vőfélynek : ) Jöttek a „a sültek, a szárnyasok, és a pástétomok”, majd jöttek a sütik, és a nagyon nagy torta : ) és a mi ajándékunk. Hogy mit adtunk ? megpróbáltuk összegyűjteni 50 év vicces képeit digitalizálva. Melyből az esküvői képük jött ki pici apró mozaik darabokból. Mutatós, olcsó, ötletes, és tök jó : ) ajánlom !
Mind eközben kaptam tőle 1 SMS! Mert hogy nem keressük egymást, alapon az SMS még éppen hogy csak belefér. Hogy megérkeztem, jól vagyok e és jó mulatást kíván. Válaszoltam tömören, mikor a számat téptem, hogy fel ne hívjam. Erős voltam és nem tettem. A bulinak lassan vége, és nekem jönnöm kell vissza a kollégiumba, hiszen reggel 8-tól kötöztetés van. Utolsó nap, szóval jönnek az utolsó napos emberek : akik sokan vannak, fáradtan, és idegesen. Mi sem különben : )
Szóval vonaton vagyok, és tartok vissza Debrecenbe. Ahol megint jönnek majd a „pillanatok” nem bántom meg őket, hiszen eddig is volt. De még mennyien : ( mintha direkt üldöznének …
Lassan azt hiszem rá kell jönnöm, nem értékeltem eléggé : ( pedig azt hiszem tényleg szeretett…
És hogy el is tudjátok képzelni milyen jó buli volt : http://picasaweb.google.hu/hegedusdorka/Edesanyam50SzuletesnapjaEsASzulok30HazassagiEvforduloja#
érdekesen indul
2009.09.05. 10:13
Reggel volt, még sem sütött a nap. Jaj nem is mondtam. Este hatalmas vihar tombolt. Olya annyira velem volt a világ fájdalmamban, hogy csak dörgött és villámlott az ég, és hatalmas cseppekben csöpörgött a csipp csepp (esett az eső de nagyon ) . Igazából nem tudtam aludni, filmet néztem amit vele is vagy 100x láttam (költői túlzás) . Ha félálomban is voltam, csak ő járt a fejemben, és harcoltam a vággyal ; hogy felhívjam , írjak neki, kiugorjak az ablakon, vagy csak spontán belehaljak afájdalomba, amit a megszakadt szív érzése váltott még mindig ki. Eszembe jutott nagymamám intő monológja. Hogy ne bizzak abban, hogy szeretnek. Mert igazából csak akkor fognak amikor egy életre mellettem döntenek. Ne legyek vakon szerelmes, de ha fájdalom érne, tudjak akkor is mosolyogva talpra állni. Úgy éreztem igazava van. Hogy tartzok magamnak annyival, hogy összezedjem magam és emberi külsőt faragjak magamnak. Az átlag 5 perces rituálé, negyed 5kor jóval hosszabb időt selytetett maga mögött. Tudtam hogy hosszú, és keméyn munka lesz.
Dupla idő, nem is rossz. Tegnap idegességemben, nagyából összepakoltam a cuccomat. Minden a helyén volt, már csak a laptop táskám várt némi kiegészítőre, és laptopom akumulátorának mellegségére. Na ná hogy készenléti állapot.
Reggeli kávé, és cigi, enyhén karikás szem, és indulás a villamoshoz. 5 óra 12 perc. A születési dátumom. : ) mert hát játék az egész világ. A kocsik rendszáma, amikből szavakat lehet összetenni, a dátumok, melyek pillanatokat örökítenek meg. És lámy már 20 percre állok itt. 32 … és a villamos sehol. És amint kigondoltam, na ná hogy akkor fordult be. Sose szoktam az elején felszállni, ha csak ki nem erőszakolják. Megállt és csak elől nyitotta ki. A gonosz – godnoltam magamban, és mint jól nevelt diák, az első ajtóhoz igyekeztem. Felszálltam mosolyogva, ezzel is jól kezdve a napot. Mert hogy ugye esélyt adtam magnak . Meglepetésemre a soför is mosolygott, és megkérdezte : - hova hova? Végig néztem magamon majd mosolyogva megkérdeztem : - ekkora táskával hova máshova, mint az állomásra. Jóváhagyta uticélomat, és elengedett a szemével.
Hátul foglaltam helyet, teret hagyva a többi sietős embernek. És lássatok csodát, ha hiszitek ha nem ’ amíg én azon aggódtam, hogy nem érem el a vonatot, mert fél óra alatt ki se érünk . megsem álltunk a Nagytemplomig. Csak úgy suhantunk. Az Ibolya környékén volt néhány részeg fiatal, akik fél 6 után haza szerettek volna végre jutni, de ez a járat csak az enyém volt. A nagytemplomnál felvettünk 3 másik embert. Koruk és nemük most lényegtelen. Az elején ültek le, és a villamos vége még mindig az enyém volt : ) nagy kincs ám az ilyen ; ) hozzájuk is intézett hasonló kérdést, és meg sem álltunk a nagyállomásig.a z utolsó lámpánál pirosat kaptunk, de azt is maximum 10 másodpercre . Hogy mennyi idő alatt értünk ki ? 15 perc .. plusz mínusz 1 perc. De köszönöm a soförnek. Hogy a rekordnál én is ott lehettem. Az eddigi 19 perc volt, és azt hittem ennél jobb nem lehet.
Kód alapján megkaptam a jegyet, mert még éjjel megvettem. Kimentem a peronra, és még szerencse, hogy nem kívántam a cigerettát, és hogy hamrabb érekztem. 5 percel hamarabb elment a vonat. Szerencsére velem együtt…. Szerencsére !
lehet így aludni ?
2009.09.05. 01:12
… és persze hogy nem lehet. Miért is lehetne törött szívvel aludni, mikor a kispárnádon érzed az illatát, mivel egész délután azon aludt, vagy éppen csak a feje mögé tette, mikor laptopozott. Hiányzik… azt hiszem, soha nem hiáynzott még így senki. Lassan bele bolondulok, és csak a hiányát értem. Miért nincs velem… és nem tudok másra gondolni, csak hogy reggel hajnalban kell kellnem, és haza indulnom. Édesanyám 50. születésnapja. Ahol vidámnak és boldognak kell lennem, és válaszolnom szüleim kérdésére: Hol van Botond ? : ( bár tudnám… bár tudom… : (
Szívszakadás
2009.09.04. 23:27
A pillanat, hogy azt érzed felkell hívnod. Magasra a kezet, igen nekem is megvolt. Felhívtam, és csak azt tudtam mondani amit érzek. Amit iránta érzek, és megtudnék tenni érte. Mindnet. Az ingerült hang valahol jogos volt, mint a Herkules c. mesefilmben : „Tudom, … sikerült, világos értem, sikerült felfognom” – és már is bánod minden szavad, hogy újra félve kínáltad fel neki lelked, és ő mintha csak úgy elkapná, és ökölbeszorított kézzel kart karba tenne. ( valakivel megrajzoltatom ) a telefon elhallgat, és én a földre zuhanok. Térdre rogyok, pedig egyáltalán nem akartma színpadias lenni.
Kitekintés: Volt egy szobatársam, nevezzük Seylának , ott hagyta a barátja és össze zuhant. Nagyon szép napunk volt, és tényleg mind a kettőnknek egész jól alakult. Felhívta a fiút, hogy találkozzank, mire ő lerázta. A telefon , a fal segítségével landolt az ágyon. És ő a vaj színű szoknyájában úgy rogyott a földre és túrt bele vörösen göndör hajába, hogy szemembe könny szökött, s mikor monológjával kiegészítette ; mivel hogy nem tud nélküle élni stb. stb. ; és majdnem megtapsoltam. Nos az enyém semmi ehez képest.
Az ágy mellett voltam. A fenekemre ültem, felhúztam a térdeimet, és sírni kezdtem. Ahogy a nagykönyvben meg van irva. Elösször csak apró könnyekk, majd szipogás, és jött a bömbölés. Igen a bömbölés. Még is csak nőből vagyok! Erőtt vettem magamon 20 perc után, kimentem és arcot mostam. Nem birtam könnyek nélkül és csak egy fürdőre vágytam. Elmentem fürdeni, és jöttek velem a „pillanatok”. Hogy ezek még nem is szólnak, csak úgy előtörnek… mintha nem törödnének a lelkivilágommal. Sírtam és közben csak mosolyogtam, és szegeztem az élethez a kérdést : Nem tettem eleget, hogy boldog legyek végre ? nem akarok hozzá menni (még) , és az összeköltözés is csak azért volt, mert jó vele „lakni” de nem gondoltam komolyan, mert szeretem a kollégiumommat : ( talán még is én rontottam el. És a fejem üres lett. Elmúlt minden és csak álltam, folyt a könnyem és a szemfestékem. ( bizony, mostanában nőiesebbre vettem a figurát, még is barátom van/volt ) nem tudtam semmire gondolni, csak az volt elöttem, ahogy aludni szokott mellettem. Szinte éretem az ölelését… a sírást elvágták. És talán a könnycsatornám adta meg megát, de nem tudtam sírni.
Felöltöztem és lementem cigerettázni. Rossz szokás tudom, de a szerelem is az ennyi erővel. Ez alatt az este alatt, öregedtem vagy 3 évet : ( Mirko vissza mentem és leültem a géphez, feltekintettem a falamra. Képek … és megint a „pillanatok”. Sírtam, zokogtam, és az asztalra borultam. Nem ismertem magamra. Nem hittem, hogy valaha is megengedem, hogy valaki ennyire bántson . még is megtörtént .
Éreztem, hogy megszakadt a szívem : (
hogyan tovább...
2009.09.04. 22:25
Mindnet meglehet unni egyszer. Én is ezt tettem. Felmentem és leültem a gép elé. Ahogy fölé tekintettem gépek, amiken együtt vagyunk, és azok a „boldog pillanatok” már megint kavarognak. A szívembe hatolt, és újra patakokban folyt a könnyem. Csak azt kérdeztem miért ?!? nem ezt érdemeltem. Nem bírtam magammal és felhívtam.
Újra csak elnézést kell kérnem nem tudom teljesen, de az biztos kár volt buszra szállnom. Azt mondta megbánta, és amikor lejött UTÁNNAM, akkor a nevem kiabálása közben az újrakezdés elhatározása volt a szívében. Ott volt benne, és én? Én a buszon ültem, és csak arra gondoltam nem akarok nélküle élni, amíg Ő velem akart lenni. Elhamarkodott döntést hoztunk, mind a ketten így éreztük. Hol máshol, mint itt is szót szót követett. Röpködtek a nemes szavak, amik csak a szívet célozták. Nem tudom a mai napig eljutottak e odáig. Csak remélni tudom, hogy a „szeretlek , és te vagy a legfontosabb ; az oldjuk meg mert hidd el megtudjuk ; a nem akarlak elveszíteni ; és veled akarok lenni mondatok domináltak leginkább, illetve ezen mondatok szebbnél szebb változatai.
Repkedtek a mondatok, folytogattak a kínos percek, de éreztem nincs tisztában magában. Tudtam h ő is legalább annyira tanácstalan mint én, hanem jobban. Alkut kínáltam , és itt következik a konklúzió : „Gondolt át, és kapsz időt. Döntsd el, hogy kellek e az életbe…” – elhiszed , hogy elkezdett hasadni a szívem ? olyan fájdalmas volt… beleegyezett és letettük a telefont.
összepakoltam... és eljöttem
2009.09.04. 21:40
A fiúk megtették kérésemet. Beszéltek Vele. De azt hiszem kár volt, és ezzel csak az én életem lett még bonyolúltabb. Közrejátszott tény, édesanyám 50ik születésnapja, amire procedúra lett volna eljutni időben, és rá 3 órára egy hasonló rendezvényen megjelenni röpke 300 kmrel távolabb. Én is belátom, és mostmár igazat adok.
Mindezen dolgok fényében folytatom, nem éppen tündérmeséjű folytatást. De mint minden kapcsolatban, és ezalól mi sem lehetünk kivételek ; vannak hullám völgyek. Tényleg megesik, pedig ha valaki, akkor én bizakodtam abban, hogy nem lesz hullámvölgyes kapcsolatom. A komoly beszélgetés elérkezett. Ott voltam a szobájában, és szinte hallottam a szívverését, amit igaz csak a nyakán láttam, mert annyira kidült az ere. Zavarban volt, és tényleg nem tudott mint mondani. Ne kérje tőlem senki, ha csak ember élet nem múlik rajta, hogymost felidézzem mind azt mait akkor mondtunk. Volt ott : szeretlek, nem akarlak megbántani, fontos vagy nekem, én ezt nem akartam, én ezt nem akarom, némi puffogás, és átok szórás, amit rögtön visszavontam. Persze mint pap gyerek nem tudok ilyet, mert ezt a kampányt nem támogatja a zsinat : ) Nagyjából össze szedtem mindent amit hirtelen találtam, de még mindig ott van ( törölköző, póker szett, virág, mama terítője, bögre, pohár, net kábel, cd meg kitudja még mi) . Szerintem nem kell megjegyeznem, hogy természetesen patakokban folyt a könnyem, és csak szerelmesen tudtam ránézni, egy pillanatra sem tudtam gyűlölni, pedig nagyon akartam. Kirohantam a lakásból, és azt se tudtam mit csináljak. A liftet hívtam, mikor átölelt. Azt hittem ott esek össze a karjaiban. Csengett a fülem, és csak szorítani tudtam. Azt mondta sajnálja, és nem így akarta. Tudtam hogy igazat mond, még is tombolt bennem a kis đorka, hogy nem ezt érdemlem !!! Beszálltam a liftbe, és lementem a földszintre. Hogy is volt Zrínyivel.. elbújhat mögöttem. Úgy kirohantam a ház hátsó ajtaján, hogy én magam sem emlékszem rá. Épp akkor jött a 26Y . Rohantam a buszmegálló, és majdnem bezárta az ajtókat. Illetve csak elöl hagyta nyitva. Felszálltam, és megköszöntem. Látta rajtam, a zaklatottságot, a sírást ; ezzel a tudattal, hogy ő tudja ültem le. A második megállóban kitette a vészvillogóját, és hátrajött. Kicsit meglepődtem, főleg mikor két zsebkendőt nyújtott át és csak annyit mondott : „Nem tudom mi a baj, de hidd el ; lesz ez még így sem!” – miért ezt a mondatot mondott ? jobb nem jutott az eszébe ? elhiszem h nem festettem túl jól de akkor is. Tovább mentünk, és nagyon gyorsan haladtunk. Az egyetem sugárúton lehettünk amikor Ő felhívott.
Hol vagy ? – jött a kérdés, és alig bírtam elmondani. És mit mondott erre ? hogy lejött utánam, kb. 1 percre, és a nevem kiabálta, és keresett. És azt hitte elindultam gyalogszerrel hazáig (nagyon messze van, meg se fordult a fejemben ), vagy pedig elbújtam (mert hogy kis vicces vagyok) Szót szót követett, felajánlotta h száljak le és eljön kocsival, mert ugye a kocsiban nincs túl sok hajtóanyag. Vagy menjek vissza. (Most törted össze a szívem… nem gondolod h vissza viszem, hogy törj még rajta?! )Szóval az egyetemnél szálltam le. Mint egy zombi jutottam el, a koli ajtajáig. Azt hittem, a lépcsőn nem lesz erőm felmenni. Hasonló képen közelítettem meg a szobát, ahol SENKI nem volt. (mindig van , most persze nem voltak) Leültem a gépem el, és éreztem nem tudok itt maradni. Zombi üzemmódban mentem le és vettem 2 kávét, biztos ami biztos alapon, majd a helyemre fáradtam. Arra a helyre, ahol nem is olyan régen , talán 4 hónapja meg néhány napja, ültem és elmerültem… benne…