összepakoltam... és eljöttem
2009.09.04. 21:40
A fiúk megtették kérésemet. Beszéltek Vele. De azt hiszem kár volt, és ezzel csak az én életem lett még bonyolúltabb. Közrejátszott tény, édesanyám 50ik születésnapja, amire procedúra lett volna eljutni időben, és rá 3 órára egy hasonló rendezvényen megjelenni röpke 300 kmrel távolabb. Én is belátom, és mostmár igazat adok.
Mindezen dolgok fényében folytatom, nem éppen tündérmeséjű folytatást. De mint minden kapcsolatban, és ezalól mi sem lehetünk kivételek ; vannak hullám völgyek. Tényleg megesik, pedig ha valaki, akkor én bizakodtam abban, hogy nem lesz hullámvölgyes kapcsolatom. A komoly beszélgetés elérkezett. Ott voltam a szobájában, és szinte hallottam a szívverését, amit igaz csak a nyakán láttam, mert annyira kidült az ere. Zavarban volt, és tényleg nem tudott mint mondani. Ne kérje tőlem senki, ha csak ember élet nem múlik rajta, hogymost felidézzem mind azt mait akkor mondtunk. Volt ott : szeretlek, nem akarlak megbántani, fontos vagy nekem, én ezt nem akartam, én ezt nem akarom, némi puffogás, és átok szórás, amit rögtön visszavontam. Persze mint pap gyerek nem tudok ilyet, mert ezt a kampányt nem támogatja a zsinat : ) Nagyjából össze szedtem mindent amit hirtelen találtam, de még mindig ott van ( törölköző, póker szett, virág, mama terítője, bögre, pohár, net kábel, cd meg kitudja még mi) . Szerintem nem kell megjegyeznem, hogy természetesen patakokban folyt a könnyem, és csak szerelmesen tudtam ránézni, egy pillanatra sem tudtam gyűlölni, pedig nagyon akartam. Kirohantam a lakásból, és azt se tudtam mit csináljak. A liftet hívtam, mikor átölelt. Azt hittem ott esek össze a karjaiban. Csengett a fülem, és csak szorítani tudtam. Azt mondta sajnálja, és nem így akarta. Tudtam hogy igazat mond, még is tombolt bennem a kis đorka, hogy nem ezt érdemlem !!! Beszálltam a liftbe, és lementem a földszintre. Hogy is volt Zrínyivel.. elbújhat mögöttem. Úgy kirohantam a ház hátsó ajtaján, hogy én magam sem emlékszem rá. Épp akkor jött a 26Y . Rohantam a buszmegálló, és majdnem bezárta az ajtókat. Illetve csak elöl hagyta nyitva. Felszálltam, és megköszöntem. Látta rajtam, a zaklatottságot, a sírást ; ezzel a tudattal, hogy ő tudja ültem le. A második megállóban kitette a vészvillogóját, és hátrajött. Kicsit meglepődtem, főleg mikor két zsebkendőt nyújtott át és csak annyit mondott : „Nem tudom mi a baj, de hidd el ; lesz ez még így sem!” – miért ezt a mondatot mondott ? jobb nem jutott az eszébe ? elhiszem h nem festettem túl jól de akkor is. Tovább mentünk, és nagyon gyorsan haladtunk. Az egyetem sugárúton lehettünk amikor Ő felhívott.
Hol vagy ? – jött a kérdés, és alig bírtam elmondani. És mit mondott erre ? hogy lejött utánam, kb. 1 percre, és a nevem kiabálta, és keresett. És azt hitte elindultam gyalogszerrel hazáig (nagyon messze van, meg se fordult a fejemben ), vagy pedig elbújtam (mert hogy kis vicces vagyok) Szót szót követett, felajánlotta h száljak le és eljön kocsival, mert ugye a kocsiban nincs túl sok hajtóanyag. Vagy menjek vissza. (Most törted össze a szívem… nem gondolod h vissza viszem, hogy törj még rajta?! )Szóval az egyetemnél szálltam le. Mint egy zombi jutottam el, a koli ajtajáig. Azt hittem, a lépcsőn nem lesz erőm felmenni. Hasonló képen közelítettem meg a szobát, ahol SENKI nem volt. (mindig van , most persze nem voltak) Leültem a gépem el, és éreztem nem tudok itt maradni. Zombi üzemmódban mentem le és vettem 2 kávét, biztos ami biztos alapon, majd a helyemre fáradtam. Arra a helyre, ahol nem is olyan régen , talán 4 hónapja meg néhány napja, ültem és elmerültem… benne…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://dnotob.blog.hu/api/trackback/id/tr621380053
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.