meglátogattam...

2009.10.10. 20:24

 

Reggel jöttem ki, és nem vettem észre hogy hívott. A táskámba tettem be a telefonom, amúgy is lemerülőben volt. Vissza jöttem a koliba, és nem tudtam felmenni kávé nélkül a szobámba. Innom kellett. Annyira hiányzott az íze, és a rituáléja. Felmentem megfürödtem, és úgy éreztem hvogat az ágyam. Ha egyszer lesz saját lakásom, ilyen ágyam és matracom lesz. Annyira jó : ) olyan mintha a részem lenne, persze csak mert benne alszom, és ez egy ilyen fontos része az életemnek!
10 után ébredtem, és már 3 nem fogadott hívásom volt tőle. Egy sms-t írtam neki, és mentem újra fürdeni. Csak nem fogok elkopni… aztán el el telt úgy ahogy a délelőtt, és éppen a városba készültünk : enni. Előtte hívott, és igazság szerint, feltett szándékom volt, hogy bemegyek hozzá. Még is amikor kérdezte, már nem tartottam olyan jó ötletnek, mint amikor megakartam lepni. Lehet közrejátszott az a dolog is, hogy miután meginvitált, mondván: régen beszéltünk. Őszintén és úgy gondolta humorosan, de bevallotta hogy dohányárúra lenne szüksége. Ki ne érezte volna azt a hatalmas kiírást a homlokán, amit én is : KIHASZNÁLNAK! Nem mondod… biztosan csak viccelődött, tényleg látni akar! Engem… nem csak azért mert cigire van szüksége!!!
 Talánt mondtam, de egy határozott talánt! Csak
Ő nem értette úgy…
 
Ettünk mert kellett. Utána egy barátommal találkoztam, majd sétáltam vissza felé a központban. Felhívott hogy megyek-e? nem tudtam hogy mit mondjak neki. Egyszerűen alig jött ki egy normális hang a torkomon! A talán most is ugyan úgy talán volt, de már nem állt olyan lábakon!
Beugrottam a kedvenc trafikosomhoz, oda adtam neki, az utolsó ezresemet, és kaptam két doboz cigarettát. Eltettem és elindultam a villamos felé. Nem olyan sokan tudják, de a villamosok elején a számoknak igen is van jelentésük. Az 500 villamos volt az első. Az a prototípus, amelyen a mai napig tesztelnek bizonyos dolgokat még mindig.

Ahogy a megállóban álltam, pont egy ilyen érkezett. Felszálltam rá hátul, és végig néztem a tömeget. Mindenkinek unott szombat délutáni arca volt. Pedig gyönyör
űen sütött a nap, és még a hőmérséklet is kellemesnek volt mondható. Hirtelen felindulásból, úgy gondoltam meglátogatom.
Ott voltam az épület előtt, és újra hívott. Most először kérdezte meg, van-e valami bajom. Nem dehogy… ’ csak nem tudom eldönteni, hogy felmenjek vagy ne menjek’ , - majd szólok előtte ha megyek! De még nem tudom igazából! – hangzott a másik oldalról egy beleegyező ’ jól van, és már is megszakadt a vonal. Legszívesebben elkiáltottam volna magamat, és ahogy egy ötévesnek szabad toporzékolni és hatalmas krokodilkönnyeket ejteni; hogy én ezt egyáltalán nem érdemlem meg!!! Rágyújtottam, és vártam a szikrát, a pillanatot amikor tudni fogom hogy mit kell tennem!
A lépcsőn mentem felfelé, és azon kaptam magamat, hogy őt hívom. Ismerős arcok az asztalnál, köszönés , némi viccelődés és már is észrevettem ott áll előttem. Úgy ahogy szokott. Megvolt még mind a két füle. A szemei is épek voltak, nem lett rózsaszín a haja, és még mindig megvannak a gödröcskéi. 5-6 mondat után, mosolyogva nyújtottam át neki a dobozt, ő hasonlóan fogadta. Láttam hogy megkapta amit akart, és tovább beszélgettünk. Nem ment, és ezt éreztem. Mire jó egy barát a háznál !!! Volt szobatársa is kijött hozzánk beszélgetni, és már is minden könnyebb volt. Általános dolgokról esett szó : )
 
Nem tudtam ránézni, egyszerűen nem ment. Olyan volt mint amikor először nézett rám… annyira régen láttam ezt a tekintetet, hogy féltem a szemébe nézni. Néha néha pillantottam rá, még is folyamatosan éreztem, ahogy néz. Ahogy bizonyos pontjaimra ráfókuszál. Annyira furcsa volt. A barát pedig törte, hogy bugyutábbnál bugyutább dolgokat mesélek neki.
¾ óra éppen elég volt a jóból. Könnyes búcsút vettünk, persze nem a szavak legszorosabb értelmében. Még is furcsa volt. Kart karban álltam, zavarban és zárkózottan, pedig esküszöm nem akartam. De a kintről biztosan máshogy látszódott. Két puszi a barátnak, karok a karokban, egy búcsú mosoly és már is kettesben voltunk.
Az örülök, hogy láttalak, köszi a cigit, és hétf
őn csinálhatnánk valamit mondatok között hevesen bólogattam. Piszok zavarban voltam. A karjaimba kapaszkodtam, és reméltem ők fognak majd engem. Mosoly és Szia, és közel hajolt felém. Elakartam húzni a fejemet, mutatván, hogy ez lehet nem a legjobb pillanat két puszira. De végül is jót beszélgettünk. Nem esett szó az érzelmeinkről, és kettőnk kapcsolatáról ; miért ne adhatnék neki két puszit.
Kapaszkodtam, és közelebb hajoltam. Puszi balra, és puszi jobbra. Hülyeség ha érzékeltem, hogy
Ő mindeközben megfogta a karomat. Olyan jól esett !!! Még sem akarok belegondolni semmit sem. Véletlen volt, csak úgy megesett.
 
Szinte elrohantam, és vissza néztem, és vissza nézett, és bár ne tette volna! Ha nem nézett volna vissza könnyebb lenne. De ezek az apró pillanatok… mindenkinek jól szokott esni ! Majd lerohantam a lépcsőn, feltettem a szikrázó napsütésben a szemüvegemet, és úgy gondoltam nyakamba veszem a várost!  ÁÁÁHHHhhhh…. Dehogy ;)

A bejegyzés trackback címe:

https://dnotob.blog.hu/api/trackback/id/tr911443486

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.