utolsó fejezet

2009.11.20. 15:47

Sokat szoktam álmodni, és ez is valósnak látszott. úgy gondoltam adok az álmainak egy utolsó esélyt. megálmodtam, h megirtam és sikere lett, majd hogy elküldtme neki, és valahogyan igy esett meg a dolog. hát elküldtem neki... most pedig elmesélem az utolsó fejezetet...

*

- Ha meggondolod magad hívj!- tudta Fanni is, hogy nem fogom. Még is megadta az esélyét, hogy kimozduljak . A főtér felé vettem az irányt, és egy villamos suhant el hirtelen előttem, amin nekem is rajta kellett volna lennem. Fájt a fejem, és a fogam helye ; jó lett volna minél hamarabb „otthon lenni”. Vártam és nézelődtem. Halovány köd fátyol borította be a főteret. Alig sétált valaki az utcákon. Annyira kivolt halva eme nemes vidék, hogy még a villamoson is csak 4en utaztunk. Kicsivel többen, majd kevesen lettünk ahogy elértünk az egyetemig. Magamba merültem, és azon gondolkoztam : Tényleg szükségem van a bálra? Biztosan ezt szeretném, egyedül?! És ahogy a gondolatok kavarogtak, és újabb gondolatokat szültek ; le kellett szállnom.
 Ismerős környék amin 4 éve nap mint nap átmegyek. Azt hiszem csukott szemmel is végig tudnék rajta menni.
Ahogy felpillantottam, egy ismerős arcot láttam meg. Mosoly ugrott az arcomra, és majdnem köszönő szó hagyta el a számat, amikor meghallottam az Ő hangját. Ott álltam tőle 2 méterrel, és földbe gyökerezett a lábam. Csak néztem, és nem tudtam mit tegyek. A barátra pillantottam, és valami megmondhatatlan dolog elindította a lábamat. – NE arra a másik irányba!!!!- ordítottam magamban, és még is felé tartottam. Szinte még bocsánatot is kértem, ahogy egy jól nevelt ember teszi, ha elmegy a másik mellett és véletlen hozzá ért. Majd rohamléptekben, hátra sem pillantva csak mentem előre. Nagyon gyorsan vert a szívem, és nem tudtam mit évő legyek. A legközelebbi padot céloztam meg és ültem le.
Hogy miért ne kérdezd, de felhívtam a barátját : vajon látott, és észre vett? – ekkor láttam hogy ő is hiv. tudtam, hogy elrontottam, és tudtam h nem így kellett tenni.
Félve hívtam vissza, hogy ugyan mit fog mondani. Jogos volt a kérdés, és a szemre vetés. Nem tett semmit, amiért ezt érdemelte volna. Nem tudtam mit mondani, csak megkérdezni hogy van ma, és ráér –e az esti további szakaszában ?! A nemleges válasz már megszokott, hiszen tényleg sok dolga van. Tanulnia kell, és bizonyítania ; most ez a legfontosabb a számára!
 
Letettem és csak magam elé bámultam. A szívem még mindig vert, és a nyakamon éreztem ahogy az élet lüktet. Könny szökött a szemembe, és éreztem indulnom kell valamerre. Lehajtott fejjel sétáltam a koliig, majd a rideg folyón keresztül a szobámig.
Üres volt mint általában. Becsuktam az ajtót, levettem a táskát és kabát amit egy laza mozdulattal az ágyra hajítottam. Leültem a laptopom elé, felpillantottam a falamra, és hirtelen kibukott minden. Úgy éreztem teljesen rám tört. Ha sírni nem is sírtam, csak egy darabig zokogtam. Nem tudom miért rontom el mindig, miért tudom utólag mi lett volna a helyesebb döntés ; melyet ésszerűségből tenne mindenki. Még is a szívemre hallgatok és az érzésekre ; pedig tanulhattam volna már hibáiból.
Pokoli volt az a fájdalom amelyet a sírás okozta fejfájás lüktetően magával ragadott. Az egész testemben éreztem a pulzusom, és minden porcikám összerezzenését. Hiányzott mindenemnek. De legfőképpen a lelkemnek…
 
Próbáltam követni, a még most is a fülemben csengő szavakat : amit édesapám mondott ha nem bírtunk már aludni : „Fordulj a fal felé és aludj!” – mintha az olyan könnyen menne. Hónapban mérhető azon esték száma, melyeket rosszul élek meg. Maga a tudat hogy még egy ilyen vár rám, és a még mindig meglévő fájdalom mely a testemet járja, nem nyújtott túl sok vigaszt.
Behunytam a szememet, és már láttam a vásznat. A kedvenc jelenetek játszódtak rajta, amelyeket most tudok igazából értékelni. Nagyon nehezen aludtam el, és minden pillanatot órának éreztem.
 
 *
 
Az egész délutáni készülődés meghozta gyümölcsét. Ott álltunk az egyetem előtt, szép ruhában, magas sarkúban, tökéletes sminkben és hajban. Mintha mindenkit beszórtak volna szépség porral. Úgy mosolyogtunk mintha a diplománkat vennénk át, és csak rólunk szólna az este. Az ideiglenesen mellém vergődött fiút, tudtam hogy valahonnan ismerem. Arra éppen elég volt, hogy ne egyedül menjek be .
Párral érkeztem egészen az előtérig, és egy laza hátat fordítással valahol a ruhatárnál hagytam. Hamar feltalálta magát nem kell félteni, és a mi kezünkben is volt már egy pohár pezsgő.
Kis csoportban álltunk be, és próbáltuk kiszúrni a tömegből az ismerősöket, és természetesen a ruhák. Fid res - fodros, kockás és rózsaszín, hagyma alakú, és hamupipőkés. Minden és mindenki szerepeltette magát. Annak ellenére, hogy a meghívó aljára nem kímélve a festéket oda írták : hogy megjelenés alkalomhoz illő ruhában ; voltak farmer nadrágos fiúcskák.
 Nagyot nevettünk a keresd a párját játékon, főleg amikor találtunk is. Érdekes volt ugyan azon ruhát más színben és főleg méretben látni. Ők is meglepődtek amikor találkoztak, de mi jót mulattunk a hátsó sorban.
 
Ámulattal néztük végig a nyitó táncot, de csak is a fiúk miatt akiket ismertünk. Ki nem nézné az ember belőlük, hogy tudnak ilyet csinálni. Mindenki vissza emlékezett a szalagavatós táncára, amelyen mi is ilyen szépen néztünk ki. Annyira igazából nem voltak szépek, de mi is pirosra tapsoltunk a tenyerünket, hogy ők még egyszer előadhassák amire oly sokat gyakoroltak. Itt már megengedettek voltak a kisebb bakik. Valahogy emberibb volt, és talán pont ezért tetszett annyira. Hivatalos megnyitás, és a megfelelő protokollok után, úgy döntöttünk jöhet a második pohár pezsgő. Hosszú sor kígyózott a büfé előtt, de hősiesen végig vártuk. Kértünk és kaptunk. Ilyen egyszerű az élet is. Ha teszel azért, hogy eléd ; teljesül akaratod. Talán beillene a régi dakota közmondások közé, pedig csak konklúzió volt.
 
Pohárral a kezünkben táncoltunk jobbra, és balra ne hogy túlzásokba essünk a mozgás terén. Nem kerestem egész este, csak reméltem hogy felbukkan valahol. A srácokat szúrtam ki, akik miatt pirosra tapsoltam a tenyerem csak hogy még egyszer táncolhassanak. Integettem és vissza intettek. Szerintem tisztában voltak vele, hogy a magas sarkú nem az erősségem, és hozzám sétáltak. Körbe dicsértük őket, mert tényleg megérdemelték. És ennél jobban sose néztek még ki. Csak úgy beszélgettünk, amikor egy Hungária nóta ütötte meg a fiúk fülét. Próbáltunk ellenkezni még is egy tánc lett a vége. Amelyet követett még egy, és még egy. Azt hittem nem unják meg, de szerencsére elfáradtak. 
 
Nőből vagyunk, ezen felbuzdulva kértük meg a fiúkat, hogy hozzanak nekünk egy harmadik kört. Nem örültek neki túlságon, de amikor az ingyen sört szóba hoztuk készséggel mentek sorba állni. Azt hittem őt látom. De elvesztettem a szemem elöl, és talán nem is ő volt. – Minden rendben?! – hangzott a kérdés jobbról pedig a balomon álltak. Megráztam a fejem és vissza csöppentem a mulatságba. Hangzavar és táncoló emberek, nevető és csókolózó párok. Hirtelen nem volt kedvem maradni. Legszívesebben felkaptam volna két marokra a szoknyámat, és rohantam volna a főbejáratig. Szomjas voltam és fáradt, rám tört a hiány érzet és megakartam szökni. Eltűnni egy pillanat alatt.
 
Mély levegőt vettem és kellett valami nyugodt pont. A falat kezdtem el nézni, és számoltam a csempéket. Az mindig megnyugtat, mert állandóságot fejeznek ki. Kibántana manapság egy csempét?! A többiek nem kérdezték, de szerintem sejtették hogy rám tört valami. Tudják h kis idő alatt elmúlik csak hagyni kell… hagyni kell…
- A pezsgők! – szólt az egyik fiú. Folyékony és inni lehet, erre van szükségem. Megfordultam és ott állt előttem. Kezében két pohár pezsgővel és a mosolyával. A szeme pont ugyan úgy csillogott, mint amikor először láttam. A gödrök ott gömbölyödtek a szája szélén, és csak arra várt, hogy az én arcomon is mosolyt látott.
Nem tudtam mit tenni. Ott álltam előtte. Elmosolyodtam és elvettem a pezsgőt. Majdnem hogy egy húzóra megittam. Talán egy kortyot hagyhattam az alján, és csak egy hogy vagy jött ki a torkomon. Nem kellett jobb kezdet egy beszélgetéshez. Szinte megszűnt a külvilág és beszélgetni kezdtünk. Hétköznapi általános dolgokról. Sztorizgattunk és viccelődtünk. Mosolyogtunk a többieken és olyan volt minden mint az elején. Nem volt tétje, és nem akartunk semmit. Csupán egymás társaságot élveztünk ahogy egy ilyen rendezvényen lehet. Táncoltunk párat egymással és mással, de azt hiszem főleg egymással.
 
Éjfél felé járhatott az idő, és csillagos ég adott édes álmokat Debrecen lakóinak. Az egyetem előtt álltunk, és csak a csillagokat néztük. Először álltam úgy mellette, hogy nem akartam vele újra kezdeni. Hogy nem a jövőn gondolkoztam, hogy melyik pillanatban mit kellene tennem ; csak álltam és gyönyörködtem a látványban. Nem fáztam, de ez csak a pezsgő miatt volt így, még is egy kicsit hideg volt. Összerezzentem és észre vette. Sokat dilemmázott rajta – láttam- hogy mit tegyen, de végül is még is átölelt.
Néha jól esik a csend, még nekem is. Csak nézni és gyönyörködni. Érdekes most nem jelent meg a vásznamon semmi. Valami rá vonzotta a tekintetemet. Ahogy ránéztem engem nézett. Elmosolyodtam és csak azt érzetem újra úgy csillog a szemem, mint amikor először mondtam neki : Szeretlek! Nem mondott és nem mondtam semmit. Csak néztem és mosolyogtam. Nem kell több egy őszinte pillantásnál, főleg ha a másik ismeri szíved legmélyebb titkát is .
 
Lehettek órák is, de szerintem csak két percben mérhető a pillantásaink megunhatatlan hosszúsága. Levette derekamról a kezét és szembefordított magával. Nem tudtam mit akar, és már a reményeim is meghaltak, szóval csak engedtem. Még is csak ő az idősebb, felnőtt anyukája van csak tudja hogy mit akar. A földet nézte, majd a szemem, és nagyon kereste a szavakat. Próbáltam elkapni a pillantását, hogy lássa, nem kell mondania semmit… ez a pillanat így csodás. 
 
- Nem tudom mondhatom e, de kezdjük újra ! – a cipő nem engedte, hogy elesek, de megingott egy pillanatra a lábam. Nem hittem volna hogy jól hallok. Hogy ezt tényleg ő mondta. Meg csíptem volna magamat, de éreztem hogy hideg van. Nem tudtam mihez hasonlítani. Mintha a legnagyobb álmom válna valóra egyetlen egy mondattól.
Nem tudtam mit mondani, csak ott álltam előtte. A kezemet fogta és a szemem nézte. Felemelte az államat és hirtelen elkomorodott. – Néztelek ma este, ahogyan nevettél és a többiekkel voltál. Vidám és boldog voltál, olyannak láttalak mint régen. Régen láttalak őszintén mosolyogni és talán ez kellett hogy rám törjenek az emlékek. Ott voltál a terem másik végében, de másra mosolyogtál és másra nevettél. Rosszul esett, pedig nincs rá jogom. Nem akarok fejest ugrani ebbe az egészbe mint az elején. Adjuk meg a módját, lassan szépen, hogy mindenki tudja csinálni a dolgát. – csak néztem és éreztem csillog a szemem, és hosszú idő után, most nem mozgott az orrom amikor vele voltam. Megnyugodtam mellette, és repdestem az örömtől. Közelebb léptem hozzá és megcsókoltam . – Holnap találkozunk ? – kérdeztem mosolyogva. – Hívj fel ha felkeltél! – bólintottam én is, és integetve megkerestem a többieket.
 
 
A folytatás rejtély és csupa talány. Ok okozat és egy jó adag románc. Soha nem tudjuk meg mennyit jelentett számunkra valaki, csak mikor végleg elveszítettük egy élet hosszára.

A bejegyzés trackback címe:

https://dnotob.blog.hu/api/trackback/id/tr541551832

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.