Hogy miért feküdtem bent lényegtelen.
Egy rideg kortetemben feküdtem másik 4 hölggyel. A koruk lényegtelen, de mind ápolók. Akik a vérvétel és a „piszkos részleteken” kívül –amit egy beteg soha ne halljon! - nem túl sok témájuk van. Szóval nem lettek a legjobb barátaim, de nem is beszélgettünk túl sokat !
 
Mindenki aludt, és nem tudtam magammal mit kezdeni. Az ágy recsegett, és persze h mindenki felébredt rá. Így nem volt szabadott túl sokat mozogni, holmi unaloműzésből. Feküdtem és a plafont néztem. Az utcáról bevilágított a lámpa fénye, ami az ablak előtt álló fákkal a fehér falon játszott árny játékot. (hogy ez milyen szép volt) csak néztem és próbáltam alakokat felismerni benne. És persze hogy jöttek a gondolatok, amik eszembe jutottatok. Sokáig néztem a telefont és már vagy 2 órája írtam neki 5-6 sms-t amit nem küldtem el végül is. Hallgattam az eszemre. Egyik pillanatban elkezdett rezegni a párnám, illetve az alatta megbújó telefon. ő hívott fel.
 
Általános dolgokról beszélgettünk. Kinek hogyan megy az élet mostanában. És elkövettem a hibát; igen az érzelmeimről kezdtem el beszélni, és megkérdeztem tőle : „Hiányzom azért néha?”- nem kellett volna. Igen én is tudom, hogy hibát követtem el. De hiányzik, és akkor szerettem volna hallani némi érzelmet, és nem csak azt tudni, milyen pillanatokról maradtam le az életéből. Furcsa hallani olyan dolgokat, ahol ott lehettem volna, amit átélhettem volna. És mesélni olyan dolgokat, ahol ott lehetett volna, amit átélhetett volna.. velem. Kiborult a bili, ahogy az várható volt. Ahogy megkérdeztem, tudtam, hogy nem kellett volna. ’Oh szív, mért hallgattam rád?’ – feltette azt a lemezt, amit hallottam, olvastam, felfogtam. És csak folytatta és csak folytatta, és már megbántam, hogy felvettem a telefont. Megbántam, hogy akartam tőle érzelmet, és hogy azt akartam…neki hiányozzak. Újra hallottam az érveket amik ellenem szóltak, és újra és újra tépődtek fel azok a sebek, amelyek könnyeket csaltak a szemembe. Hatalmas csend uralkodott a korteremben, és csak suttogva beszéltem szinte hozzá. A szomszéd korteremben éppen akkor bekapcsolt televízió hangereje megengedte, hogy kicsit hangosabban beszéljek, és közöljem : köszönöm, felfogtam!
 
 Aztán azt hiszem, gyorsan búcsút vettünk egymás hangjától . nem tudnám már felidézni, hogy mi volt konkrétan. Tudom hogy említettem a hétvégét, hogy találkozhatnák. Hogy elmehetnénk hozzájuk, vagy esetleg valami közös programot. Nem volt már lényeges. Nem kér belőlem és ideje lenne tényleg felfognom, nem csak tudnom.
 
Lettem a telefont és csak bámultam magam elé. A  szél egyre jobban kezdett el fújni. Az árnyékok egy gyorsabban kezdtek el kergetőzni a falon. Néztem és nem gondoltam semmire. Csak ültem az ágyban, hallva ahogy az ablaknál süvít be a „szél úrfi”, és ahogy a hideg arcomon végig csordul egy, majd még egy és még egy könnycsepp. Olyan csend volt a korteremben, hogy én hallottam – és remélem más nem- ahogy a csepp rázuhan a kemény kórházi takaró huzatra. Nem akartam sírni. Nem akartam emlékezni, és legfőképpen az elmúlt Huszon percet elemezni. Annyira nem akarok rá gondolni, és még is… annyira csak rá tudok gondolni.
Piszkosul hiányzik az életemből… tényleg .

A bejegyzés trackback címe:

https://dnotob.blog.hu/api/trackback/id/tr561426644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.