rám mosolyogott...

2009.09.28. 20:04

 

11 napja nem láttam. A hétvégi telefon beszélgetést pedig szerintem nyugodt szívvel elfelejthetjük; ami volt szobatársam házavatóján esett meg. Korán keltünk mind a ketten. Egy helyre szólt az napi programunk első pontja.  Csak reméltem, hogy ő már volt a barátaival. Két fiú mögé álltam be, illetve ott volt a sor vége. Csak beszédbe elegyedtünk… aki ismer tudhatja, hogy ez nálam szokványos dolog, még is most nem én voltam a kezdeményező fél. Csak beszélgettünk.. úgy név nélkül, úgy minden információ nélkül. Egy pillanatra azt hittem láttam a szemét, és mintha engem szeretett volna látni ; mintha engem keresett volna . De egy régi dakota közmondás szerint : „Ne képzeljünk túl sokat a dolgok mögé!”- már nem fér bele. Nem fér bele abba az álom képbe, hogy mindig azt hiszem; meseszerűen változik meg az életem. Túlságosan fáj…
 
Beszélgettünk a srácokkal, majd „kettesben” maradtam az egyikkel. Általános dolgokról beszélgettünk, és persze jöttek a vicces általános történetek amik mindenkivel megesnek, kisebb nagyobb változásokkal. Amikor kezdtem elfelejteni, hogy lehet hogy őt láttam… amikor éppen nem voltam bunkó egy helyes fiúval… megláttam az egyik barátját. Szemvillantás alatt futott át az agyamon, az a konklúzió, hogy ő is ott van. Az a pillanat hosszabb volt mint 1 mp de vagy 100x. Utálok gondolkodni!!! Mondjuk rosszabb lett volna a felismerés, hogy tényleg őt láttam, ha majd köszönt a sorban. Alig mertem rá pillantani, és csak kapkodtam a tekintetemet. Nem akartam szerelmesen ránézni, pedig csak úgy tudtam volna. Rá kellett volna néznem… mélyen a szemébe… és telepátiával közölni : nem tudom mit mondtam a hétvégén, de hidd el sajnálom ha csalódtál bennem, de akkor is ugyan úgy érzek !
 
A két barát is vele volt, az egyik köszönni akart két baráti puszival, és egyszerűen nem tudtam megtenni. A másik pedig fogadkozott, hogy miért nem keresett. Én csak jó szándékból kerestem, és nem az én érdekem volt. De  biztos, hogy rosszul esett egy kicsit. ( persze mára már nem emlékszem rá, és akkor is csak a sokk ami kihozta belőlem, a hirtelen elutasító embert).
 
Az a fél perc… olyan fájó fél perc volt. Ideges lettem, az orrom úgy mozgott mint még soha, és érthetetlenül álltam az események előtt, amik másodpercek alatt, újra és újra lejátszódtak a képzeletbeli vásznamon ; mellyel valósághűen társultak a pillanatnyi érzelmek. Ember legyen a talpán, aki tud erre, bármi okosat is mondani. Én más eset vagyok : ) … nekem nem kell mondani, még magamat is képes vagyok szórakoztatni, és felvidítani . ( az esetek többségében sikerül!) A srác mellettem érzékelte a problémát, az idegességet, a fájdalmat. Lehetett egyáltalán nem érzékelni, amikor ott zajlott le az orra előtt az egész ?!  - „ Nem szabad idegeskedni, vérnyomás előtt!”- hangzott a vicces, újra beszélgetést kezdeményező mondata. Ez a mondta eszembe jutattot ott : Mindent. Akármennyire is tökéletes volt az adott pillanatba, csak őt hozta elém, az arcát, az érzéseket, a kellemes pillanatokat, azt a hiányt, a blogot, a szívszakadásokat, a … felesleges próbálkozásaimat. A fiúra mosolyogtam , és minden szívfájdalom nélkül közöltem vele : „Téged a roham mentő vinne el, ha azt élted volna át amit én, és most rád mosolygott volna!!!” – nem kellett ezzel a mondattal vitába szállnia. Tudta és látta hogy igazam van… Tényleg igazam volt !

 

A sors fintora pedig már csak ott van, hogy régen láttam. És megnyiratkozott. A villamoson ültem, könyvet olvastam és az pillanat járt a fejemben, amikor elbúcsúztunk és azt mondtam : "egyszer majd beszélünk!"- rideg voltam pedig nem akartam. Ma lennénk 5 hónaposak... : (  illetve lehettünk volna...

A bejegyzés trackback címe:

https://dnotob.blog.hu/api/trackback/id/tr591416573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.